tesztek
kapcsolatok
szakirodalom

Film és televízió
A hírmondó
Hírfajták
Mûsorformák és fajták
A szórakoztató mûsorok fajtái
A média kultiváló szerepe a legfontosabb

Média fogalmán a tömegkommunikáció eszközeit és intézményeit értik. Kommunikáció alatt azt értjük, amikor különbözõ jelrendszerek segítségével az emberek információt cserélnek (közlés), és (kulturális) közösség részeseivé válnak (kommuna, közösség). Terjedelmi okok miatt ezúttal csak az elektronikus médiával foglalkozunk - a másik fajtája a nyomtatott -. Közéjük sorolják a rádiót, a televíziót, a mozit, a videót, a teletextet, az elektronikus hirdetõtáblát, stb. A tömegkommunikáció ismérve, hogy - kevesek szervezõ munkájával, technikai közvetítõk segítségével nagy tömeghez, nagy tömegû információ jut el. Az információ útja ma még egyirányú, a visszajelzés késleltetett. Ilyen tömegkommunikációs funkciót lát el a modern média, az elektronika közvetítésével: közülük a filmet már megvizsgáltuk, most a rádióval, a televízióval és a videóval foglalkozunk. A közlés, közlemény (de)kódolása kettõs értelemben: technikailag és nyelvtanilag történik. Utóbbira részletesebben is kitérhetünk. A közlemény közvetlen hírtartalma a referenciális, kognitív funkció. A közlemény formája, a hogyan, a poétikus funkció. A közlemény anyaga a metanyelvi funkció, a kommunikáció eszközére, a kódra vonatkozik. Ezek az emberi kommunikáció jellemzõi: ezekbõl tevõdnek össze a kommunikáció köznapi, mûvészi és tudományos formái. A köznapiban a referenciális szerep az elsõdleges a poétikushoz képest. A mûvészi kommunikációban a poétikus, formai szerep az elsõdleges: tartalma eltér a referenciális mondanivalótól. (A referenciálisan ki nem fejezett tartalmat a metanyelvi funkció teszi explicitté, a mûvészet saját metanyelvének segítségével.) A mûvészi kommunikációra is vonatkozik a jelelmélet. A jel a jelölõ (kifejezés, kép) és a jelölt (tartalom, gondolat) egysége. A mûvészi közlés nemcsak logikai síkon, de érzelmi szinten is bonyolódik. A filmnyelv nem tud elvonatkoztatva szólni, a kép mindig a jelölt tárggyal összefüggésben jelenik meg, - a szó tõle független. A képhez nem társul stabil jelentés. A köznapi - és a tömeg - kommunikációban a közérthetõség elsõbbsége érvényesül a poétikai és a metanyelvvel szemben.

Angliában a BBC feladatát az 1927-es Királyi Charta három szóban foglalta össze: tájékoztatás, nevelés, szórakoztatás. A normákat, a mûsorpolitikát, a rádió határozta meg. A kormány a háború alatt sem „államosította" cenzúrázta a rádiót. Amerikában a rádiózás (és televíziózás) kezdettõl eltért az európaitól. Már a 10-es, 20-as években számos kis, helyi adó kezdett mûködni magánvállalkozásban, amelyeket a helyi civil szervezetek és a reklám tartott el. Hamar kiderült ugyanis, hogy a reklámozásnak a rádió hatékonyabb eszköze mint az újság. (Csak a 60-as években merült fel az „állami" rádiózás, televíziózás igénye.) A hírközlés az amerikai rádiózásban (kezdetben) színvonaltalan, jelentéktelen mûfajnak számított a szórakoztatással, a reklámmal szemben. Afféle vadhajtása volt a reklámozásnak, mivel fõleg fizetett híreket közöltek elsõsorban. (Ez a gyakorlat eltért a sajtóétól, de késõbb megváltozott.) Az angol rádió funkciójában - mint említettük - elsõ helyen szerepelt a tájékoztatás. A magyar rádió nevében is utal a hír fontosságára: Telefonhírmondó.

Film és televízió
Az eddig tanultak alapján megállapítható, hogy a film esztétikailag szervezett mozgókép, közvetett - nem direkt, nem egyértelmû üzenet. A televízió közvetlen, direkt, nyílt, egyszerû üzeneteket közöl tömeges mennyiségben heterogén tömegekkel, s ezek miatt is kell egyszerûnek, (köz)érthetõnek, gyorsnak lennie. A tv (hír)közlés szerkezetét a tömegméret határozza meg: rövid, koncentrált, ismétlõdõ - ami az informúció (be)rögzõdésének feltétele.
Újdonsága abban van, hogy a fénykép felfogja a fényt, a film átereszti, az elektronikus kép (tv, videó) pedig sugározza azt. Mihály Dénes beszámolójából megtudható, hogy a kép egy arc átvitelénél a legélesebb, a legkisebb indulatváltás is jól látható rajta. Ugyanez állapítható meg 3 személy mellképérõl is, „ha azonban tetõtõl talpig vannak a nézõtérben, akkor már csak a gorombább indulatváltozások láthatók, öt személynél pedig csak kifejezett ténykedések láthatók, de pl. férfi a nõtõl csak ruhájáról különböztethetõ meg. ezzel szemben élesen és jól olvashatóan jön 40 nyomtatott vagy írott betû stb.” Magyarországon a kísérleti adások az 50-es évek közepén kezdõdtek, majd 1957-tõl elindult a rendszeres adás, és a televíziós készülékgyártás. Utóbbinak is köszönhetõ, hogy a 70-es évekre elterjedt, közszükségletté vált a televízió.
vissza a lap tetejére

Mûsortípusok

A hírmondó
Mi a hír? Ez vizsgálható az információk, ill. a kultúra oldaláról. Hírnek az olyan - objektivitás látszatával rendelkezõ - aktuális, újdonságot tartalmazó információkat nevezik, ami sokakat érdekelhet és sokak életében okozhat változást. De nem minden esemény lesz információ, és nem minden információból lesz hír. R. Barthes szerint egy információ attól válik hírré, hogy a befogadó úgy véli, hogy az adott kérdésben a teljes információmennyiség birtokosa lett. (Ez a hit a kultúra által is támogatott illúziókból származhat, hiszen sosem lehetünk minden információ birtokában. A valóság végtelen eseményei közül kevésrõl szerezhetünk tudomást.) A híreket fel lehet úgyis fogni, mint a „mi történt” elmesélése, mint a jelképes világ megnyilatkozása. Ez a nézõpont a kulturális összetevõkre épít, figyelembe veszi a metakommunikációs üzeneteket (mi van a sorok között, mi van a hírek mögött) Az információk kiválasztásából, a hírkészítés sorrendjébõl adódó manipulációkból arra következtet, hogy a hír nem maga a valóság.
vissza a lap tetejére

Hírfajták

A hír meghatározása alapulhat a hírfajtákon. A leggyakrabban elõfordulók:

nagy emberekkel történtek, munkaügyek,(sztrájkok)
a tudomány és a technika eredményei, problémái (környezet szennyezés és védelem) katasztrófák, borzalmak,
bûncselekmények, jogi ügyek, furcsaságok,
konfliktusok (országok közötti, országon belül, pártok között) ideológiai küzdelmek, politikai összecsapások, zavargások,
kulturális élet, sport

(E felsorolásból kimaradt a reklám, ami ugyan tartalmaz információt, de ismétlõdése miatt nem rendelkezik az újdonság erejével.)

A híreken belül megkülönböztetik a kemény híreket, ami aktuális, jelentõsnek tartható eseményhez kötõdik és a puha híreket, amely egy - társadalmi - tendenciára, annak összefüggéseire irányítja az érdeklõdést. (Idesorolhatók a - szórakoztató - történetek is.)
A hírek szerepe, funkciója a társadalom tájékoztatása, integrálása, mozgósítása, a fontossági sorrend kialakítása a társadalmat érintõ kérdésekben, és a szórakoztatás. A média ellátása információkkal, biztosítva a hírekkel foglalkozó intézmények mûködését, újratermelését. Mibõl lesz hír az a hírérték megítélésétõl függ. A hírszerkesztõk ebben az igazságosságot, a haladást, a jólétet szolgálják, ami erkölcsi szempont. A szelektálás alapja, a magasabb hírértékû információ elõbbre helyezése aszerint, hogy mi a fontos és mi nem (hány embert érint vagy érdekel), mennyire érdekes. Ez erkölcsi és szakmai kérdés. A szakmai függetlenség, pártatlanság egyben etikai kérdés is. A hír szerkesztõje ne éljen vissza sem a befogadó bizalmával (manipuláció) sem a hírben szereplõ személy jogaival (rágalmazás, - titokkal való - visszaélés).

A hírérték tartalmi kritériuma az esemény aktualitása, meglepõ ereje. Ettõl eltér amikor olyan témában történik valami, amivel a média már foglalkozott, ekkor az eseményt már bevett tematikai keretbe helyezik. A hírértéket növeli az eseményben szereplõk ismertsége, befolyása. Az esemény hatása, az általa okozott kár, konfliktus foka. Földrajzi, kulturális közelség: egy katasztrófa, egy háború (aggasztóbb ha a közelünkben történik, mint egy másik földrészen.)

A formai feltételek, lehetõségek jól ismertek a tapasztalatokból: a sokkoló, uszító hangvételtõl a szenzációhajhászástól, a mérsékelt, tárgyilagos közlésig. Másik dimenziója :a nyílt befolyásolástól a tájékoztatásig. A kommentár (a harmadik tényezõ) a híreket teszi érthetõvé, értelmezhetõvé. Lehet-e hír vélemény nélkül: - ez a kérdés gyakran felmerül a hírmûsorok készítésénél. Egyik szemlélet a sok hír - semmi vagy kevés kommentár elvet követi: a másik nem titkolja el a kommentárt, azt tartva fontosnak, hogy annak stílusa eredeti, szellemes , a hír pedig rövid legyen.

A hírközlés olyan kötött szerkezetet követ, amely szinte egyetemessé vált. A rádióban, televízióban kevés az idõ, ezért az információnak rövidnek, érthetõnek kell lenni. Az újságokhoz hasonlóan elõször itt is rövid mondatokban közlik a hír tartalmát. (A bevezetõnek önmagában is értelmesnek kell lenni.) Ezt megismétlik az esemény részletes kifejtése során, majd a hírösszefoglaló végén is. A rádió és a televízió hírmûsorai között különbség is van, mivel a képek sok mondatot feleslegessé tesznek. A két médium különbségébõl következik, hogy a televízió könnyebben tud eseményt konstruálni, s ezért nagyobb a felelõssége. A rádióban jobban érvényesül az egyéni hangvétel - fõleg az esemény kommentálásában míg a televízió inkább formalizál. A híradós interjúkban is sok kötöttség, formula fedezhetõ fel: a riporter/kérdezõ összefoglalva formulázza az elmondottakat, s ezzel egyben új irányt is szab a beszélgetésnek. A formulázás annak a benyomásnak a riporteri kifejtése amelyet a befogadók alakíthattak ki a riport alanyának álláspontjáról. Miért hallgatunk híreket, nézünk híradót? A tájékozottság nemcsak a szenzációéhséget elégíti ki, de a modern társadalmakban a legfontosabb státusz meghatározó. Az információk birtoklása, kezelni tudása a társadalmak rétegzõdésének alapjává vált.

A televízió (és a rádió) is nyílt, egyszerû és egyértelmû üzeneteket közöl, nem akarja a nézõt (vizuális) bizonytalanságban hagyni, igyekszik világosan meghatározni, amit megjelenít. Ezért is irányítja a kamerát az ember fejére vagy a gesztikuláló kezeire, kifejezõ testtartására. Gondoljunk vissza a filmnél tárgyalt közeli, félközeli képekre. A televízió máshogy számit a nézõ képkiegészítõ tevékenységére és látásérzékelésére, mint a film. A film „közlendõje” nem egyértelmû, nem direkt, esztétikailag szervezett metaforikus, szimbolikus mozgókép, bár vannak alfajai, amelyek átmenetet jelentenek a televízió felé. A televízió nem ad olyan részletes, mindenre kiterjedõ vizuális információt mint a film.

A film és a tv közti különbséget nézve figyelemreméltó, hogy McLuhan média teoretikus a befogadó aktivizálása szempontjából a közlési eszközöket forró (fotó) ill. hûvös (televízió) kategóriába sorolta. A forró eszköz egyetlen érzéket rendkívüli telítettségében terjeszt ki. Ez az az állapot, amely nagy mennyiségû adatot tartalmaz, s nem engedi meg, hogy a befogadó sok kitöltendõ helyet találjon. Így a forró közlési eszközök a közönség részvételét nem bátorítják, míg a hûvös közlési eszközökben a közönség részt vesz és kiegészít. Ez alapján lényeges különbség van a film és a televíziós kép között. A filmet mpkénti több milliós adatával - a nézõ egészként, passzívan fogadja be. A tévékép vizuális információkban kevésbé gazdag, fénypontjaiból a nézõ válogat mozaikokat, ikonokat formál belõle, " a kép technikai ellenõrzésével öntudatlanul absztrakt mûalkotás rendezi újra a fénypontokat egy Seurat módján".

Az új technológiák "lehûtötték" a filmet is: a videokamera használata dinamikus kameramozgás, az elektronikus vágásból adódó rövidebb snittek nem teszik lehetõvé az egész filmkép befogadását. (Fokozatosan elmosódik a film és a televízió kép közötti határ.)

Az elõzõekben említettük Mihály Dénes felfedezését, milyen összefüggést látott a képelemek és a képen szereplõk száma illetve a kép élessége között. Ebbõl a meghatározottságból továbbiak következnek. A képegység felbontása pontokra, az egyik helyen információvá alakított látvány, másutt rekonstruálható képpé. Az új képfajta elsõdleges üzenete, hogy általa létrejött a világ felszínének látványként mutatkozó formájának vizsgálatához szükséges és megfelelõ eszköz, s ehhez képest másodlagos a formálás, az ábrázolás hogyanja, vagy a jelentése, vagy a történet. A televíziós elektronikus kép laposabb, síkszerûbb, erõteljesen természetellenes a film celluloid képéhez viszonyítva, amely puhább és mélyebb, kontrasztosabb, árnyaltabb, anyagszerûbb, élõbb. A film élõ képével szemben a televízió maga a „valóság” , a „világ” egy szelídített változata - azaz érzékelhetõ rajta a virtuális (másolat) jelleg. A több évtizedes technikai fejlõdés létrehozott egy anyagszerû illúziót. A televízió és a film pótolja a közlekedést, a fizikai értelemben vett kommunikációt, megsokszorozza az információt.

A kép, az írás és a hang szintézisével új környezetet és "egységes embert" teremt, megszüntetve a hasadást a befogadóban. A film és a televízió tanít meg a pergõ képek követésére, megjegyzésére és értelmezésére. A látszólag összevissza dobált képek értelmes egységbefogása azon alapul, hogy az ember nem rekedt meg azon a szinten, amikor az egymás mellé helyezett részletek uralták hanem megtanulja az eseményeket - az olvasással - lineárisan felfûzni. A képek nagyipari, tömegtermelése - mint a TV „privilégiuma" - megfelelt azoknak az igényeknek, amelyekben az információk léptek az értékek helyébe. A tömegtermelés és a fogyasztás során elmosódnak a reális és fiktív képek közötti különbségek, s megváltoztatják az igazról, a reálisról és a hamisról alkotott korábbi fogalmakat. A dokumentumok alárendelõdnek annak a „kvázi” valóság képének, ami megjelenik a képernyõn, ami a nyilvánosság alapeleme.

Korunk felfokozott élet-tempóját azonnal rögzítõ, száguldó - film, televíziós - kép maga is áldozatául esik a gyorsaságnak. Alig fejti ki hatását, nyomban jön a következõ és feledteti, törli az elõzõt. Ezért is fontos a pillanatnyi benyomás, azonnali befogadás, megértés, a „magától értetõdés”. Emiatt kell gyorsnak, (köz)érthetõnek, sûrítettnek lennie a képi közlésnek, s e célhoz eszközként használja fel (újra) a filmbõl ismert gyors vágást, a montázst. (A montázs hatásként is érvényesülhet, amikor az egymást követõ képsorok értelmezõdnek a nézõben.)

A televízió kihasználja a képfelelület zsugorodását. A képernyõ az emberi arc térképe, s ez kéznyújtásra van a befogadótól a látvány otthonában keresi fel azt az illúziót teremtve, hogy a képernyõ õt szólítja meg. Ezzel a részvétel - a mozinál - intimebb lehetõségei jönnek létre. (Ezért is van ráutalva a tévé az emberi hangra: a néma televízió - a filmmel szemben - „halott médium”.) A személyek, az alakok, gesztusok, akciók, helyzetek ismétlõdése érzékelhetõvé, ismerõssé teszi. A közeli beállításban (premier plánban) látható arcok barátságos mosolya, (ránk)figyelõ tekintete, megnyerõ hangja mind a közvetlen személyes kapcsolat intimitását sugallja. A nézõ valósággal családtagként kezeli õket. Az empátiát növeli, hogy a képen ugyanolyan „hétköznapi” emberek tûnnek fel, mint maga a nézõ, aki beleképzelheti magát a helyükbe és megérti a lelkiállapotukat. Hitelessé az teszi õket, hogy nincs bennük semmi rendkívüli - más esetben pedig a rendkívüliségükkel hatnak.

A tévébemondók, mûsorvezetõk, riporterek és a sorozatok hõsei nemcsak barátok, családtagok lesznek, hanem modellek, minták, akiket követni lehet. Ebbõl a szempontból nézve a bemondók, hírolvasók megjelenése a tulajdonképpeni üzenet, s nem az amit mondanak. Fontosabb a kapcsolatteremtõ szerepük mivel a nézõ közel kerül hozzájuk annak ellenére, hogy személyes viselkedési, szemléleti minták mutatásában, képviseletében korlátozottak a lehetõségeik. A nézõre így is hatással vannak, mivel azokat a tulajdonságokat ismerheti fel rajtuk, amiket elvár tõlük. Van, aki azért lesz népszerû, mert a nézõvel együtt öregszik (betegszik) meg, és van aki a változatlansága, „örök ifjúsága" miatt.
vissza a lap tetejére

Mûsorformák és fajták

A televízió és a rádió nélkülözhetetlen bútordarab lett a lakásban, „otthonába hozza a nagyvilágot". A televízió beépül a mindennapi életbe, a szokásokba: az intimitás mellett rendelkezik a másik hatással is „ablak a nagyvilágra". Újdonsága, „varázsa” a szinkronitás: az eseményt a történéssel egyidõben közli, közvetíti ill. reprodukálja. Ezzel szinte feleslegessé tette a filmhíradót és háttérbe szorította a napilapokat, amelyek frissességük ellenére fáziskéséssel dolgoznak. Alapformája az élõ adás, átmeneti formája a közvetítés. Idõbelileg és minõségileg is eltér az elõbbiektõl a rögzített („holt”), amikor az audio-vizuális információkból mûsort szerkesztenek Az élõ adás rögzítése, majd ismétlése, reprodukálása során „holttá” válik, mint amit elõbb felvesznek és késõbb sugároznak. E mûsorformák között nincsenek merev határok, részben kombinálhatók.( A Magyar Televízió mûsoridejének felét az utóbbi idõben az ismétlés, „holt” anyag tölti ki.)

A tévéközvetítés tárgya lehet társadalmi-politikai esemény éppúgy mint egy kulturális rendezvény (színházi elõadás, hangverseny) ill. sportverseny. A televízió különbözõ mûfajoknak, mûsorfajtáknak a kép”kerete”. Egy film esetében meghatározható a mûfaj, miként az Operaházban vagy a Zeneakadémián is meghatározott mûfajú, homogén elõadások történnek, s nem keverednek a könnyûzenével. A televízió nem egy mûfaj autentikus helye, mûsora eklektikus, heterogén, - ami a közönség homogenizálásának eszköze. Lényege, hogy minden információt egynemûvé tesz, az ún. „átlagnézõhöz” igazít. Ennek legegyszerûbb módja az egyszerûsítés, ami a befogadók ismeretei és felfogóképessége miatt szükséges. Ez vonatkozik a kulturális és a tudományos ismeretterjesztésre is. Ezzel magyarázható, hogy az egynemûség jegyében átírt mûvészi alkotások gyakran az eredeti mû keretének, meséjének és bevált szórakoztató fogásoknak, sablonoknak elegyei.

Az említett egyidejûség és a valódiság látszatába burkolva eltûnik a különbség az eredeti és utánzat között, s a nézõ ténynek fogadja el azt, ami nem az, és fordítva. Miután tény, ill. dokumentummûsorokat is lát, könnyen beleeshet az információtévesztés csapdájába - és a megtévesztésébe is. (Egy tényleges gyilkosságról készült dokumentummûsor ugyanolyan gyorsan pergõ, mint egy fiktív krimi.) A mozgóképek folyama önmagában is adekvát eszköze a sebesen pergõ cselekedetek, összeütközések bemutatásának. Az információk szüntelen folyamata a jólértesültség érzetét keltheti benne. Az energia, amit a regénybeli leírás elképzelésére kell fordítani, a tévénél szabadon marad. A kulturális élmény így azonnali élvezetet nyújt, kikapcsolva a nézõt a valós világból. A média informálja, de nem segíti döntéshez. Tágítja az érdeklõdést, ha nem is növeli a tételes tudást. A tévébõl nyert ismeretbõl nem nõ ki klasszikus mûveltség, megalapozott világnézet. (A hagyományosabb olvasás jobban közvetít összefüggõ, nagyobb egészbe beépíthetõ ismeretanyagot, mint a média mozaikszerû ismerethalmaza.) A benyomások úgy halmozódnak fel, hogy nem csoportosítják azokat különbségeik, ellentmondásaik alapján ill. nem szervezõdnek egységes mintába. Mozaikok, kultúratöredékek lesznek, amelyeket nem a tartalmuk, hanem újdonságuk minõsít.

A homogenizálás, a közös nevezõ elv biztosítja a tömegkommunikáció lehetõségét ahhoz, hogy az általa így közvetített kultúra találkozzon a befogadók tömegének érdeklõdésével és fogékonyságával, ám a befogadás folyamatában az egynemûség már nem érvényesül. A nézõk ebbéli hasonlóságát a televízió nem tudja megteremteni, figyelembe kell vennie azok iskolázottságát, fogékonyságát, kulturális környezetét, elõéletét stb. (Akik ugyanis rendszeresen járnak könyvtárba, színházba, azok nem csak a tévétõl várják a megrázó mûvészi élményt, a tudományos teljesítményt.) Figyelembe is veszi a különbözõ rétegeknek szóló mûsorokkal, amelyeket csúcsidõn kívül sugároznak. Újabban pedig a szórakozásra, ismeretterjesztésre szakosodott csatornákkal.

A média a befogadót képlékeny, alakítható masszának tartotta (media mass), („tészta modell"). Ez a felfogás a monopolhelyzet elvesztésével megváltozott: meg kell a közönséget hódítani, mint a „szépasszonyt". Ami nem azt jelenti, hogy nem a nézõnek kell szelektálni és továbbgondolni a látottakat. A közügyek iránti érdeklõdés, a társadalmi-gazdasági-politikai összefüggések felismerése nagyobb, hosszú távú szellemi aktivitást igényel a befogadótól. Ez a beállítódás a valóságra irányul, s ezt valóságkeresõ magatartásnak nevezik. A fikciókeresõ menekül a valóságtól. Erre szolgál a kulturális élmény, azonnali élvezetet nyújtva, kikapcsolja a valós világból. Számára egy, a kommersz által kínált álomvilágba vonul vissza. A világ komplexitása összetettsége meghaladja sokunk tûrõ- és tájékozódóképességét. Ezzel szemben kínál felületi/felületes védettséget a tömegkultúra közhelyeivel, a valóság elleplezésének eszközeivel. Ellentétben a mûvészettel, ami segíti a valóságérzékelést, s ebben az értelemben nem illúzió, szemben a tömegkultúra álomvilágával. (Gondoljunk a tömegfilmnél tárgyaltakra.) Szinte a valósággal egyenértékû második vagy álomvilágot vonnak a nézõ köré. A televízió - események, emberek megismerésén túl mindenekelõtt a könnyed szórakozás lehetõségét jelenti. (Ez az, amiben a legtöbb nézõ igényével találkozik.)
vissza a lap tetejére

A szórakoztató mûsorok fajtái

Szappanoperák: a reklámokat tették csúszóssá. Sorozatok: a kollektív mesevágyat elégítik ki. Mítoszpótlék viszonya az eposzhoz: a tagolatlan elbeszéléstípus modern változata. Szereplõik valóságos mitológiai alakokká válnak, bár nem kiemelkedõ hõsök, akikhez nagy tettek fûzõdnek. A nézõk kollektív tudatának és tudattalanjának õsképei. Ezek azonban nem adnak magyarázatot a világra, - mint a mítoszok -, hanem ahelyett egy másik világot vonnak a nézõ köré. Imitálja az élet nagy szerkezetét, a mikroszerkezet elemei nem kötöttek, stabil eleme az epizód nem tartalmaz lényeges fordulatot, csak a következõ epizód felé visz, nem a végkifejletet készíti elõ, nincs vége, befejezhetetlen, mindig ugyanaz. Nem a kizökkent idõ sûrû atmoszférája jellemzi, jelen idõbeli tagolása mechanikus. Végtelenített mesélés: a nézõ bármikor be-és kikapcsolódhat.

A show az élet imitálással szemben a csoda, a lehetetlen felfokozott örömvágy ígérete. Mágikus helyszín: színpad, porond, pazar díszlet mûközösség, civil szereplõk és a showman. Õ a tévésztár, a filmsztár rokona, a tévé személyiségbõl nõtt ki. Speciális szerepet játszó színész: („hasonlít ránk, családtag”) Õ az, aki fontosabb az attrakciónál, aki hitelesíti az akciót, az álbeszélgetést (talk). Magatartás-minta, stílus, morál-közvetítõ.

Reality show: összekeveri a tévé informáló és szórakoztató funkcióját, a valóságot és a fikciót: nem közvetíti a valóságot, csak játszik az elemeivel. A nézõt leselkedõvé deformálja: a borzalom látványáért és nem az információért nézi a tévét.

Reklám: egyértelmû üzenet- hirdetés, rövid, pontos, világos. Tájékoztat, befolyásol, felkelti a figyelmet. Kereskedelmi alkalmazott mû, de az esztétikumot is felhasználja, a mûalkotás bonyolultabb üzenet mechanizmusait (animáció, burleszk, dal).

Originális kapcsolatok, vizuális és auditív ötletek váratlan asszociációi a termék kiemelésére, az emlékezetbeli rögzülésre szolgálnak. A reklám dramaturgiája, típusai, funkciója, hatása. Nem tartalmaz eredeti mozzanatot, evidenciális asszociációkat keres, praktikusan célszerûen „gondolkodik”. Dramaturgiája az üzenetstratégiára épül: a feladó a címzettel egyértelmû jelekkel kommunikál. A jel-jelentés viszonya pontosan rögzített, állandósult jelkapcsolat, sztereotípiák: képszavak, márkapreferenciák.

Reklámtípusok:

·         életdarab, "ellesettség" 2 vitatkozó a termék értékeirõl, a kétkedõt meggyõzik

·         hûségnyilatkozat, a hûséges vevõ védi a márkát

·         demonstráció, ill. problémamegoldás

·         új termék beharangozása (beszélõ fej)

·         emblematikus figurák, a termék eleven jelképei, észérvek:

·         érzelmi hatás (gyerekek, háziállatok szerepeltetése)

A kép elszabadulása, az üzenet másodlagossá válása. A fenntartó típusú hirdetésben: Benetton Nem a termékrõl szól, de az végül is a termék javára fordítható. A mai reklám a fikció felé tart: minitörténet nem a konkrét elõnyrõl szól, hanem életérzésrõl, státuszhelyzetrõl, különleges élményrõl. A mozaik világképpé áll össze, a semlegesbõl új üzenet lesz, ami manipulál, csúsztat.

Klip: mint zenei reklám. Különbsége a reklámtól, stíluselemekben, stílusjellemzõkben. A klip mint új zenés graffiti összmûvészet, milyen stílusirányzatokból merít, milyen kulturális igényt elégit ki. Dekoratív- kellékvilága kitalált. Gazdagságot, minõséget, képi/gépi tökéletességet áraszt -elektronikus- trükkjeivel, meghökkentõ látószögeivel. Rafinált, steril, - a lepusztultságot lakkozva mutatja- képkáosza rendezett: tartalmilag bonyolult, asszociatív képkapcsolata nem várja el, hogy kövessék, megfejtsék, értelmezzék. Sztárdísz, annak auráját, imágóját akarja beégetni a nézõ tudat(alatti)jába. A képek szabad, poétikus áramlása az abszolút szabadság illúzióját sugallja. Felhasználja a képzõ-és filmmûvészet progresszív hagyományait (montázs) miként a poszt-modern kép hordalékát, de amit mutat, az divatos jelmezzé degradálódott forma. Klip és divat. A klip mint tiltakozás a valóságutánzó képek felhasználása, egyhangúsága ellen. A klippel eljutottunk a videóhoz.
vissza a lap tetejére

A média kultiváló szerepe a legfontosabb

Nem egy műsor, hanem azok fokozatos időbeli ismétlése, halmozódása hat a befogadóra. Ezek azt keresik, hol vannak a társadalom tűréshatárai. Többnyire egyszerre mutatják a társadalmi normák megszegését és a (büntetések révén) a rend helyreállítását; harmonikusan, mint a melodrámákban, szappanoperákban, vagy erőszakosan, mint a bűnügyi sorozatokban. Másrészt megmutatja, hogyan sajátítsuk el a (modern) társadalomban a bemutatott értékeket. A modern világban fontos szerepe van a látványnak és az – erkölcsi – mese iránti igénynek a társadalmi normarendszer újratermelésében, így a vizuális ábrázolás egyaránt hat a krimikre, tévétudósításokra. A krimi – mint TV műfaj – morális tanmeseként szolgál, s arra a logikára épül, hogy elbizonytalanodunk a világban. Ehhez képest a krimi világa értelmes(ebb), emberi(bb). A hírműsorok is arról szólnak, hogy az élet nem olyan kiszámítható, mint ahogy feltételezzük: Többségük az egyént, a közösséget veszélyeztető eseményekről informál, olyanokról, amelyek drámaként foghatók fel, s többnyire úgy is vannak "tálalva". Így a hírek "hitelesítik" a fikciós történeteket, ill. láthatóvá teszik a mindennapi életben összekeveredett domináns (uralkodó) és deviáns elemeket. Az emberek többsége a médiából, főleg a TV-ből szerzi információit a világról, ezt tartja megbízhatónak. A tévé meghatározó médium, morális intézmény is, akár az egyénre, elszigetelt eseményekre, műsorokra épül, akár nem.
vissza a lap tetejére