A kép láthatóságának ill. nem láthatóságának rövid időtartama, intervalluma adja a film lényegét, a folyamatos mozgás látszatát. (Az intervallum Vertov szerint a film /montázs/ lényege.) Amikor már nem egyes állóképeket látunk, de még érzékeljük a képet. Ebből következik a filmkép láthatási idejének - technikai - meghatározottsága a fotóval vagy a festménnyel szemben: utóbbiak megtekintésére fordított időt a néző szabja meg, hogy megértse, képet alkothasson a képről. Itt a rögzítés és vetítési idő a/szinkronba kerül. A megértést segítette, hogy a korai filmekben minden önmagát jelentette. Az ősfilmekben megörökített eseményt egy beállításban, vágás nélkül forgatták, amíg a filmszalag véget nem ért. Az események filmen történő bemutatása annyi ideig tartott, mint amíg a valóságban lezajlottak. Tehát a filmidő megegyezett a történet idejével. A technika fejlődésével ez megváltozik: a hosszabb tekercsek ill. az egymásrafényképezés „jóvoltából” az eseményeket nem a valós időtartamukban mutatja be a film. A tagolás kezdeti egyszerű szervezése vezetett az időbeli „snitteléshez”, ill. a térbeli kameramozgáshoz. A kamera felszabadulása a mozdulatlanságból , - részben a lencsék fejlődése, részben a kocsizás révén- lehetővé tette a képméret, képkivágás változtatását.
A képkivágás a kamera, a művész valósághoz közeledésének első állomása: meghatározza a kép tartalmát, hogy mi kerüljön a látómezőbe, s egyben az így kiválasztott anyag sajátos elrendezését is adja. (Hasonlítsuk össze Constable festményét a Wivenhoe Parkról és a róla készült fotót.)
Az, hogy mekkora térszeletet metsz ki a valóságból a képkészítő, az egy olyan arány, amely megmutatja a dolgokhoz, a világhoz viszonyát. A kép vizuális mezője korlátoltabb a látásunkénál. A vizuális mezőnek nincs rögzített határa, a néző a dolgok helyét, kiterjedését saját térbeli helyzetéből kiindulva értelmezi, önmagával hozza vonatkozásba. A térbeli orientáció helyébe a képfelület új vonatkozási kerete lép. A kép, a képmező határaival képez viszonyítási alapot, ezek révén képezi át térbeli világgá két dimenziós felületét: irányt, feszültséget adva a benne foglaltaknak. A négy határ rögzíti a tér fő irányait. Az elemek helyi értéke attól függ, hogyan viszonyulnak a felület széleihez, az így teremtett világ vízszintes és függőleges tengelyéhez. Metszéspontjuk a képfelület közepe határozza meg az elemek szerepét, jelentőségét. A képi tér egyben pszichológiai tér, a figyelem 5-6 optikai egységet tud átfogni, tagolni.
A filmkép a valóság kiragadott részleteit tárja elénk, egy meghatározott, körülhatárolt síkon.. A képkivágás feladata az is, hogy térérzetet adjon, érzékelhetővé tegye, hol, milyen környezetben játszódik a cselekmény. Minden amit látunk, képkereten belül jelenik meg, olyan illúziót keltve, mintha ablakon át néznénk. Ezért is érezzük, hogy ami a szemünk elé kerül, az azonos a valósággal. A képkivágás ugyanakkor a filmkép elhatároltságát is jelenti, a valóság és a műalkotás közti különbséget, annak jelzését. A képkereten belül a képzőművészetből ismert komponálási módok, mint a szimmetrikus elrendezés vagy a háromszög ill. az átlós kompozíció, gyakran felfedezhető. Idetartozik még a kép méretének nagysága. A kameralencsék fejlődésével lehetővé vált a képkivágás változtatása, ez lehetővé tette a beállítások variálását. A rendező dönti el, hogy a sokféle beállítás közül melyiket választja, mit tart jelentősnek, s ez alapján tulajdonit a néző jelentést a képen láthatóknak: az alulról fényképezettet jelentősnek, nagynak látja, a felülről mutatott a kicsiséget fejezi ki érzéki erővel.
Ezt így fogalmazza meg Chaplin: „Mikor már valamivel több gyakorlatot szereztem, rájöttem, hogy a felvevőgép elhelyezése nemcsak pszichológiai jelentőségű, hanem meghatározza a jelent jellegét is. Az elhelyezés a forgatási stílus alapvető eleme. A túl közel vagy túl távol felállított kamera hatásokat emelhet ki vagy ronthat le.... a felvevőgép elhelyezésénél a kompozíció szépségét és a színész elegáns fellépését kell szem előtt tartani. A kamerától való távolság a filmművészet hangnemváltása. Nincs olyan szabály, amely szerint a közeli felvétel nagyobb hangsúlyt ad, mint a távoli. A premier plán érzés dolga: néha totállal nagyobb hatást lehet elérni." (Chaplin: Életem 156. o. )
A kamera monokuláris optikája – az emberi binokuláris látásától eltérően, ami két képet ill. azok különbségét fogja fel – megakadályozza, hogy a film visszaadja a harmadik dimenziót. Ugyanakkor a harmadik dimenzió érzékeléséhez szükséges elemek jelen vannak a filmben: így a környezet mélységének érzetét létrehozó tényezők közül mélységgradiens: a távolabbi dolgok szabályosan helyezkednek el a felületen, a – longitudinális-mozgás; a tárgyak közeledése/távolodása a dimenzióváltással; a mozgás parallaxisa; azaz a tárgyaknak a megfigyelőtől való távolsága, mozgása, s a néző/megfigyelő mozgása szerint különböző szögsebességgel rendelkeznek, a levegőperspektíva: a távolsággal csökken a színek kontrasztja, a plasztikusság, a megfoghatóság jegyei közül a fény-árnyék hatás és az első figura síkon való mozgásából adódó mélységérzet (sztereokinézis) működik, érzékelhető.
A vásznon feltűnő alakoknak, tárgyaknak – kiterjedésük és mozgásuk folytán – valóság jellegük van ugyan, de a néző tisztában van illúzió természetükkel: bár válóságként nézi, de tudja, hogy nem az. Szemében a valós tárgyakról származó ingerek keverednek a film specifikus ingereivel.Ebből adódik, hogy nemcsak a valóságnak érzékelt és valósnak tudott között van ellentmondás, de magukban az érzetadatokban is. Ennek eredmény, hogy a néző benyomása szerint valós eseményeket él át, ugyanakkor tudatában van, hogy ez a valóság nem része a világnak. Bár az is igaz, hogy a lényeges világra utalás – a film a valóság referenciái útján nyer jelentést – a legnagyobb vonzerő, ugyanakkor különböző mértékű pszichikai távolságot is lehet tartani a filmmel szemben/tetszés szerint ki- és be lehet lépni.
A filmtől eltérően a tv képernyő képfelbontása rossz, a videokazettákon pedig szinte nem érzékelhető a mélység. Emiatt a tévé meglehetősen lapos médium, nagyon jó egy-egy arcról készült közeli képhez, de meglehetősen alkalmatlan bármilyen ennél távolabbi dolog bemutatására.