|
BEVEZETŐ |
tesztek
kapcsolatok
szakirodalom
A cselekményvezetés
Ebben a részben utalunk Kovács A. Bálint megállapításaira, amelyeket példákkal támaszt alá. (Film és elbeszélés 1998. Korona Kiadó) A film születése óta vitatott kérdés, hogy a film természetéhez hozzátartozik-e a cselekmény? A filmtörténet során a képeknek egy olyan egymás mellé rendelési rendszere alakult ki, amely a filmet csak egy bizonyos sajátossága szerint használta. Ez valamilyen íratlan társadalmi megegyezés alapján történhetett: a nézők csak bizonyos filmeket fogadtak be, ill. a gyártók csak ilyeneket fogadtattak el. A filmes szerkesztésmód fejlődése egy eleve adott gondolatmenet, a mese lineáris sémájára épült. A képek egymás után helyezésének módja tehát egy társadalmilag meghatározott konszenzus következménye. A világ megismerésének filmes módja először a megismerés módjának szokott útját követte: a tárgyak bemutatásától a tények bemutatásán, leírásán át a következtetésig, a montázshoz. (A film előbb a színház hatását szívta magába, majd irodalmi forrásokból merített példát új formák teremtéséhez, hogy azután teljesen új, önálló formában múlja felül mindezeket.) A jelenetek összekapcsolása egy történet elbeszélésén és a (bemutatott) szereplőkön alapul. A film és az elbeszélő irodalom egybevetése bebizonyíthatja a hasonlóságukat, de ki is zárhatja a hasonlóság lehetőségét. A regény, a novella is képeken keresztül jelenik meg. Ezeket a képeket szavak érzékeltetik, amelyek utalhatnak vizuális és nem vizuális elemekre is. A film és a regény egyaránt elbeszélés, de az elbeszélés feltételez bizonyos különbséget, válaszfalat a mesélő és a megtörtént esemény között. Az elbeszélés a mesélő tapasztalata, a szerző így benne rejlik a történetben, a szóban, ami feltételezi az elbeszélőt. Ez arra a fikcióra is érvényes, amikor a szerző szereplővel mesélteti el a cselekményt.(„Én” regény vagy novella.)
A filmben a szerző a háttérben marad, a kamera mögött, a cselekményen kívül. Úgy, hogy a néző az ő szemével néz - anélkül, hogy ezt észrevenné. Amikor pedig a rendező tudatosítani akarja a jelenlétét, - narrátorként vagy- magára veszi egy hős alakját, s vele láttatja, mesélteti el a történetet. A film elbeszélés kompozíciója Bíró Yvette szerint nem is a regényhez, hanem a novellához áll közelebb: a pontosan körülírt, egy jelentősebb eseményre épülő, csattanóra építő forma a filmcselekményre is jellemző. (Emellett vannak nem elbeszélő, nem narratív, versszerkezetű filmek is, mint a Huszárik Zoltán filmje az Elégia vagy a Vertov filmje az Ember a felvevőgéppel, amiben a narratív és nem narratív elemek váltakoznak.)
A filmnovella meghatározza a film szerkezetét, azaz az események szerkezetét, a cselekményt, a történetet. Ez alapján konstruálja a szerző (és a néző) a történetet. A filmnovellában alakítják ki a filmidőt és a filmteret mivel ezek határozzák meg a környezetet és azt az időviszonyt, amelyben a film jelenetei lejátszódnak. Ez tartalmazza a plasztikus elemeket, amelyek látható formában fejezik ki a történetet, és azokat az érzelmeket, amelyek a szereplők cselekedeteit irányítják. A filmnovellában már benne van a képvezetés, a montázs elemi formája: a képsorok időrendjében felvázolják az egyes jelenetek cselekményét, hogy áttekinthető legyen a film elbeszélő szerkezete. A (konkrét) tartalom az elvont sémák megelevenedésével konkretizálódik. A novella alapján készülő irodalmi forgatókönyv a film részletes tervezete, továbbfejlesztése, kibővítése a párbeszédekkel ami a látvány alárendeltjeként hordozza a tartalmat. Az elnevezés, az „irodalmi” jelző utal a hovatartozás megítélésének problémájára: mennyiben irodalmi vagy filmművészeti a forgatókönyv lényege. Lehet-e önálló műalkotásnak tekinteni, vagy csak a film függvényének, mivel (a filmművészet szülte és) szerepe a film igényeinek kielégítése, és nem az irodalom, hanem a filmművészet törvényszerűségei alapján jön létre. Ez a viszony ismerős más művészetekből is. Gondoljunk az opera librettójára, vagy a festmény vázlatára. Mindegyikre jellemző, hogy esztétikai értéke csak a teljes műben bontakozik ki. Az ilyen közbeeső elem akkor válik önálló művészi értékké, ha annak a művészetnek az anyagával, eszközével készül, amihez felhasználják. A rendezők által írt forgatókönyvnek többnyire az eredetiségét szokták értékelni.(szerzői film). Könyvként való kiadásuk és olvasásuk nem mindig nyújt olyan esztétikai élményt mint a filmváltozat. Ugyanakkor érdemes elolvasni Móricz Zsigmond Hortobágy c. írását, ami filmnovellának készült, de önálló irodalmi műként is élvezhető.
A cselekmény bonyolítása, egy történet vezetése több párhuzamos vagy elágazó mellékszállal történhet. (Így könnyebb a cselekmény motívumrendszerét felépíteni.)
A filmcselekmény megszerkesztése a néző figyelmének állandó ébrentartását szolgálja, a váratlan fordulatokkal, a néző fokozatos bizonytalanságban tartásával, ami a film-mese egyik alapkövetelménye. Bár az elbeszélés úgy épül fel, hogy az események (logikusan) következnek egymásból, mégsem lehet biztosan előre tudni mi lesz, legfeljebb találgatni lehet. Erre a célra használják az ún. második történetet, amely az eredetivel összefonódva fokozhatja az izgalmakat. (E hatásoknak az elbeszélés folyamatosságát kell elősegíteni, adagolásuk nem veszélyeztetheti a film érthetőségét.)
A cselekmény értéséhez, értelmezéséhez a néző feltételezései is hozzájárulnak, amiknek a kialakításában az elbeszélés konvencióira támaszkodik. Elsősorban a műfaji konvenciókra, mint a legáltalánosabb értelmezői keretre(pl.bűnügyi film).
Megemlítendő a keretes szerkesztésű elbeszélés, amikor a főcselekmény külön elbeszélés keretbe illeszkedik. (Orson Welles: Aranypolgár, ami egy nyomozás keretébe van ágyazva.)