PLATÓN: AZ ÁLLAM - HETEDIK KÖNYV BARLANGHASONLAT

Susan Sontag: Platón barlangjában: (in: A fényképezésről. Európa, Modern Könyvtár, 9–32. oldal.)
VILÉM FLUSSER: KÉPEINK
Walter Benjamin: Kommentár és prófécia
Vilém Flusser: TV szerepe a román forradalomban

PLATÓN: AZ ÁLLAM - HETEDIK KÖNYV BARLANGHASONLAT

I. SZÓKRATÉSZ
Hasonlítsd mármost természetünket - abból a szempontból, hogy részesült-e nevelésben vagy sem - a következő helyzethez. Képzeld el, hogy az emberek egy barlangszerű föld alatti lakóhelyen - melynek a világosság felé nyíló s a barlang egész szélességében elhúzódó bejárata van - gyermekkoruktól fogva lábukon és nyakukon meg vannak kötözve, úgyhogy egy helyben kell maradniuk, s csak előrenézhetnek, fejüket a kötelékek miatt nem forgathatják; hátuk mögött felülről és messziről egy tűz fénye világít, a tűz és a lekötözött emberek között pedig fent egy út húzódik, melynek mentén alacsony fal van építve, mint ahogy a bábjátékosok előtt a közönség felé emelvény szokott állni, amely fölött a bábjaikat mutogatják.
GLAUKÓN Értem.
SZÓKRATÉSZ Aztán képzeld el, hogy az alacsony fal mellett mindenféle tárgyakat, emberszobrokat, kőből és fából való s másféle készítményű állatalakokat hordoznak fel s alá, melyek az alacsony fal felett kilátszanak; s - mint ahogy természetes is - a tárgyakat hordozó emberek egy része beszélget, más része hallgat.
GLAUKÓN Különös egy kép, s különösek a rabok is.
SZÓKRATÉSZ Éppen olyanok, mint mi. Mert először is, hiszed-e, hogy ezek az emberek önmagukból és egymásból valaha is mást láttak, mint azokat az árnyékokat, amelyeket a tűz a barlangnak velük szembe eső falára vetített?
GLAUKÓN Hogy is láthattak volna, mikor a fejükét egész életükön át mozdulatlanul kénytelenek tartani?
SZÓKRATÉSZ S mit látnak vajon a fel s alá hordozott tárgyakból? Nem ugyanezt?
GLAUKÓN Dehogynem.
SZÓKRATÉSZ S ha beszélni tudnának egymással, nem gondolod-e, hogy azt tartanák valóságnak, amit látnak?
GLAUKÓN Feltétlenül.
SZÓKRATÉSZ Hát még ha a börtön szembeeső fala visszhangot is adna! Ha a fel s alá járó emberek valamelyike megszólalna, gondolhatnának-e másra, mint hogy az előttük elhaladó árnyék beszél?
GLAUKÓN Zeuszra, nem.
SZÓKRATÉSZ S egyáltalában, ezek az emberek aligha gondolhatnák azt, hogy más az igazság, mint ama mesterséges dolgoknak az árnyéka.
GLAUKÓN Minden bizonnyal.
SZÓKRATÉSZ Képzeld el most, milyen volna a bilincsekből való felszabadulásuk, s az értelmetlenségből való meggyógyulásuk! Ugye természetszerűleg valahogy így történne a dolog: ha valamelyiküket feloldanák, s kényszerítenék, hogy hirtelen álljon fel, forgassa körül a nyakát, járjon, és nézzen fel a tűz felé; s ha mind e mozdulatok közben fájdalmat érezne, s a ragyogó fény miatt nem volna képes ránézni azokra a tárgyakra, amelyeknek az árnyékát azelőtt látta: mit gondolsz, mit felelne az ilyen ember, ha valaki azt mondaná neki, hogy előbb csak üres semmiségeket látott, most azonban, mivel a létezőhöz közelebb van, s a nagyobb mértékben létező dolgok felé van fordulva, sokkal helyesebben lát; s ha az úton elhaladó tárgyakra mutatva rákényszerítené, hogy feleljen a kérdésére: mi az? Nem gondolod-e, hogy zavarban lenne, és azt hinné, hogy az előbb látott dolgok sokkal igazabbak voltak, mint amelyeket most mutatnak neki?
GLAUKÓN Úgy van.
II. SZÓKRATÉSZ Ha tehát arra kényszerítené, hogy magába a fénybe tekintsen, nemde fájna a szeme, és elfordulna, és azokhoz a dolgokhoz menekülne, melyeknek a nézésére képes, és a most mutatott tárgyaknál valójában világosabbnak tartaná őket?
GLAUKÓN Így van.
SZÓKRATÉSZ Ha aztán innen valaki erőszakkal továbbvonszolná felfelé a göröngyös és meredek úton, s nem engedné el, amíg csak ki nem húzná a napfényre: vajon nem szenvedne-e emiatt, s nem méltatlankodna-e hurcoltatása közben? S mikor a napfényre érne, vajon tudna-e a fénytől elárasztott szemével valamit is látni abból, amit most mint igazi világot mutatnak be neki?
GLAUKÓN Aligha; legalábbis azonnal nem.
SZÓKRATÉSZ Azt hiszem, előbb meg kellene itt szoknia, ha a fenti dolgokat látni akarná. Először is, legkönnyebben az árnyékképeket tudná nézni, aztán az embereknek s minden másnak a vízben tükröződő képét, s csak utoljára magukat a dolgokat; s továbbhaladva, az égitesteket és az égboltozatot is sokkal könnyebben tudná éjjel szemlélni, ha a csillagok és a hold fényére tekintene fel, mintha nappal nézné a napot és a napfényt.
GLAUKÓN Így van.
SZÓKRATÉSZ S végül aztán a napot is - de nem a víz tükrében, s nem valami más helyen lévő hasonmását, hanem őt magát, a maga valóságában, s a maga helyén - meg tudná pillantani, s eredeti minőségében megszemlélni.
GLAUKÓN Minden bizonnyal.
SZÓKRATÉSZ S akkor aztán arra a következtetésre jutna felőle, hogy a nap hozza létre az évszakokat és az éveket, ő intéz mindent a látható térben, s mindannak, amit láttak, valamiképp ő az oka.
GLAUKÓN Egészen bizonyos, hogy az előbbiek után ide kell jutnia.
SZÓKRATÉSZ S ha visszaemlékezik korábbi lakóhelyére, ottani bölcsességére és ottani rabtársaira, nem gondolod-e, hogy e változás miatt boldognak fogja tartani magát, amazokat pedig szerencsétlennek?
GLAUKÓN De igen…
SZÓKRATÉSZ S gondold meg ezt is. Ha ez az ember megint lemenne ugyanarra a helyre, s ott leülne, nem lenne-e a szeme tele sötétséggel, így hirtelen a napfényről jövet?
GLAUKÓN De bizony.
SZÓKRATÉSZ S ha megint csak azoknak az árnyékképeknek a megfejtésében kellene neki vetélkednie amaz örök rabokkal, miközben homályosan látna mindaddig, míg csak a szeme újból nem alkalmazkodna - márpedig az az idő, amíg hozzászokna, aligha lenne rövid -, nem lenne-e nevetség tárgya, s nem mondanák-e róla, hogy felmenetele volt az oka annak, hogy megromlott szemmel jött vissza, tehát nem érdemes még csak megpróbálni sem a felmenetelt? S ha valaki aztán megpróbálná a többieket feloldozni s felvezetni, s ezt valamiképpen kézre keríthetnék és megölhetnék, nem ölnék-e meg?…

Susan Sontag: Platón barlangjában: (in: A fényképezésről. Európa, Modern Könyvtár, 9–32. oldal.)

Az emberiség javíthatatlanul ott lődörög Platón barlangjában, s ősi szokásához híven ma is az igazság puszta képeiben leli legnagyobb örömét. Ám fényképeken felnőni nem ugyanolyan, mint a kézműves munkával készült régebbi képeken nevelkedni. Egyrészt mind több körülöttünk a kép, amely figyelmünket követeli. 1839-ben kezdődött a leltározás, s azóta szinte mindent lefényképeztek, legalábbis ez a látszat. A fényképező szemnek ez a kielégíthetetlensége megváltoztatja barlangbéli – világunkbéli – fogságunk körülményeit. A fénykép – azáltal, hogy új vizuális ábécére tanít – átformálja és kiszélesíti fogalmainkat arról, mit érdemes megnézni, mit van jogunk megfigyelni. A fénykép a látás nyelvtani és – ami még fontosabb – erkölcsi szabályrendszere. A fotózásnak mint vállalkozásnak végül az a leglenyűgözőbb vívmánya, hogy általa úgy érezzük, az egész világot fejünkben tarthatjuk – akár egy albumot.

Fényképet gyűjteni annyi, mint a világot gyűjteni. A film és a tévéműsor megvilágítja a falat, fölvillan és kialszik; az állókép viszont tárgy is, súlytalan, olcsón előállítható, könnyen hordozható, gyűjthető, tárolható. Godard Les Carabiniers (Karabélyosok) című 1963-ban készült filmjében két tunya lumpenparaszt azért csap fel katonának a királyi ármádiába, mert azzal kecsegtetik őket: kifoszthatják, megbecsteleníthetik, legyilkolhatják az ellenséget, tehetnek vele, ami csak kedvükre van, s meggazdagodhatnak. Hanem a hadizsákmánytól duzzadó bőröndről, amelyet Michelangelo és Ulysses évek múltán diadalmasan hazavisz feleségének, kiderül, hogy csak képeslappal van tele, százszámra lapulnak benne a műemlékek, az áruházak, az emlősök, a természeti szépségek, a közlekedési eszközök, a műalkotások és a földgolyó egyéb – téma szerint csoportosított – kincsei. Godard ötlete színesen figurázza ki a fénykép kétes értékű varázsát. Talán a fénykép a legtitokzatosabb mindazon tárgyak közül, melyekből összeáll és szövevénnyé sűrűsödik az a környezet, amelyet modernnek látunk. Minden fénykép valóban egy-egy rabul ejtett élmény, s a fényképezőgép eszményi fegyver a bírnivágyással teli tudat számára.

Fényképezni annyi, mint birtokba venni a lefényképezett tárgyat. Azt jelenti, hogy bizonyos viszonyt létesítünk a világgal.... A világ arányaival ügyeskedő fényképet magát is kicsinyítik, nagyítják, vágják, retusálják, utókezeléssel és trükkökkel átformálják. A fénykép megöregszik – megviselik a papírra leselkedő szokásos bajok; a fénykép elvész; a fényképből érték lesz, a fényképet adják-veszik; a fényképet reprodukálják

A fénykép tálalásának (és általában kicsinyítésének) évtizedek óta a könyv az elsődleges eszköze; ez a forma szavatolja számára a hosszú életet, ha nem épp a halhatatlanságot – hiszen a fénykép sérülékeny tárgy, könnyen elszakad, elkallódik –, s ez a forma juttatja el a nagyközönséghez. Nyilvánvaló, hogy a könyvben megjelenő fotó: képmása a képnek. De minthogy a fénykép eredetileg is sokszorosított, sík tárgy, könyvben reprodukálva jóval kevesebbet veszít lényegi minőségéből, mint a festmény.

A fénykép bizonyíték. Amiről hallunk, de amiben mégis kételkedünk, az bizonyságot nyer, ha fényképet látunk róla. A fényképfelvétel egyik haszna, hogy vádol. 1871 júniusa óta, amikor a kommünárok ellen indított véres hajszában a párizsi rendőrség először vetette be ezt a fegyvert, a fénykép hasznos eszközzé vált a modern államok kezében: az egyre mozgékonyabb lakosság felügyeletének és ellenőrzésének eszköze. A fényképfelvétel másik haszna, hogy bizonyít. Egy fotó megfellebbezhetetlen bizonyítéka annak, hogy egy bizonyos dolog megtörtént. A kép torzíthat; mégis mindig megmarad a föltevés, hogy létezik vagy létezett valami olyasmi, ami a képen látható.

Az eszményítő kép (a legtöbb divat- és állatfotó) semmivel se kevésbé agresszív, mint az olyan mű, amely a dísztelenségből kovácsol erényt (mint az osztályfénykép, a sivár csendélet, a rendőrségi nyilvántartó kép). A fényképezőgép használata burkoltan mindig magában hordozza az agressziót. Az utóbbi időben a fényképezés majdnem olyan elterjedt szórakozássá vált, mint a szex vagy a tánc, ami azt jelenti, hogy a fotózást – akárcsak a többi tömegművészetet – a legtöbben nem művészet gyanánt űzik. Jobbára társadalmi rítus ez, védekezés a szorongás ellen, és a hatalom gyakorlásának eszköze.

A fénykép nem pusztán eredménye az esemény és a fotós találkozásának; a fényképezés maga is esemény, méghozzá mind önkényesebb: joga van bármibe beleavatkozni, bárhová betolakodni vagy éppenséggel bármi fölött szemet hunyni. Helyzetérzetünket manapság a fényképezőgép közbeiktatásával fejezzük ki. A fényképezőgép mindenütt-jelenvalósága óhatatlanul azt sugallja, hogy az idő érdekes események – lencsevégre kívánkozó események – egymásutánja. Ebből aztán könnyen következik az a meggyőződés, hogy minden történést – erkölcsiségétől teljesen függetlenül – hagyni kell Akárcsak az autót, a fényképezőgépet is ragadozó fegyverként árulják: minél automatizáltabb formában, ugrásra készen. A közízlés az egyszerű, láthatatlan technológiát igényli. A gyártó cégek biztosítják a vevőt, hogy a fényképezés nem kíván ügyes séget vagy hozzáértést, hogy a gép mindent tud, … Mégis, van valami a ragadozóból abban, aki fényképez. Embereket fényképezni annyi, mint erőszakot követni el ellenük, hiszen a fényképész úgy látja őket, ahogy ők sose látják önmagukat, s olyasmit tud meg róluk, amit ők maguk nem tudhatnak; a fénykép az embert tárggyá minősíti át, s ez a tárgy jelképesen birtokba vehető. A fényképezőgép abban a pillanatban fogott neki a világ megkettőzésének, amikor az emberi környezet szédületes tempóban változásnak indult: miközben megszámlálhatatlan biológiai és társadalmi létformát pusztítunk el rövid idő leforgása alatt, rendelkezésünkre áll egy eszköz, amellyel megörökíthetjük mindazt, ami kivész. Atget és Brassaï hangulatos és szövevényes Párizsa jobbára a múlté. Ahogyan a családi albumban őrzött elhalt rokonok és barátok fényképjelenléte elűz valamit a szorongásból és lelkifurdalásból, mely távozásuk nyomán támadt bennünk, a lerombolt városrészek, az elcsúfított és letarolt tájak fényképe zsebre vágható kapcsolatot teremt a múlttal.

A fénykép azért lehet emlékezetesebb a mozgóképnél, mert nem folyamat, hanem az idő egy körülhatárolt szelete. A televízió alig megválogatott képek folyama, melyben minden egyes kép törli az előzőt. Minden állókép egy-egy kitüntetett pillanat, amelyet vékony tárggyá formáltak át, hogy az ember eltehesse és újra megnézhesse. Az olyan fotók, mint amelyik 1972-ben betöltötte a világ legtöbb újságjának címlapját – amerikai napalmtól megégetett, mezítelen dél-vietnami kislány széttárt karral, a fájdalomtól sikoltozva szalad az országúton a fényképezőgép felé –, alighanem többet tettek azért, hogy a közvélemény szembeforduljon a háborúval, mint százórányi kegyetlenség a televízióban.

Jóllehet ma ott tartunk, hogy az számít eseménynek, amit érdemes lefényképezni, végső fokon mégis a – legtágabban értelmezett – ideológia határozza meg, mi minősül eseménynek. Mindaddig, amíg egy esemény nem kapott nevet és minősítést, nem lehet dokumentálni – se fényképpel, se más módon. A fényképen rögzített bizonyíték sose képes létrehozni – pontosabban szólva azonosítani – az eseményeket; a fénykép szerepe mindig csak akkor kezdődik, ha az esemény már nevet kapott. Annak a lehetőségnek, hogy az embert a fénykép erkölcsileg befolyásolhassa, a megfelelő politikai tudatosság az alapja. Politika nélkül a történelem mészárszékét ábrázoló fényképek minden bizonnyal vagy egyszerű képtelenségnek tetszenének, vagy az érzelmekre mért kiábrándító csapásnak.

A fénykép csak addig megrázó, amíg valami újdonságot közöl. Sajnos az ingerküszöb egyfolytában emelkedik – részint éppen az ilyen szörnyűségeket bemutató képek terjedése miatt. Más dolog szenvedni és más dolog együtt élni a szenvedés fényképeivel; az utóbbi nem okvetlenül erősíti a lelkiismeretet és a szánakozás képességét. A világszerte tapasztalható nyomorúság és igazságtalanság roppant fotóalbuma valamelyest mindenkit hozzászoktatott a rémségekhez: mindennapivá szelídítette az iszonyatot, mert ismerősnek és távolinak tüntette fel ("hiszen csak fénykép"), s egyszersmind elkerülhetetlennek is. A náci haláltáborok első fényképeinek megjelenésekor semmi banális nem volt ezekben a képekben. Harminc évvel később elértük a telítettségi pontot. Az utóbbi évtizedekben az "elkötelezett" fotográfia legalább annyit tett a lelkiismeret elaltatásáért, mint a lelkiismeret fölébresztéséért.

A fénykép erkölcsi tartalma sérülékeny dolog. Leszámítva talán a náci haláltáborok és hasonló szörnyűségek fotóit, melyek már etikai mércévé léptek elő, a fényképek legtöbbje nem őrzi meg érzelmi töltését. A fénykép köré az információ fogalmának újfajta értelmezése szövődött. A fotó: a tér és az idő vékony szelete. A fényképek kormányozta világban minden határvonal ("kivágás") önkényesnek tetszik. Akármi elválasztható, elszakítható akármitől: csak más képkivágást kell alkalmaznunk. (És megfordítva: akármi összekapcsolható akármivel.) A fénykép megerősíti azt a nominalista szemléletet, amely a társadalmi valóságot látszólag végtelen sok apró egység összegének tekinti – aminthogy bármiről végtelen sok fényképet lehetne készíteni. A fényképek tükrében a világ nem egyéb, mint összefüggéstelen, egymástól elkülönülő részecskék sora, a történelem pedig – a múlt is, a jelen is – anekdoták és faits divers-ek (különféle tények) halmaza. A fényképezőgép felaprózza a valóságot, kezelhetővé, de egyúttal átláthatatlanná teszi. A belőle fakadó világszemlélet tagadja az összefüggést és a folytonosságot, ám minden egyes pillanatot valamiféle rejtéIyességgel ruház fel. Minden fénykép többszörös jelentést hordoz; fényképen látni valamit csakugyan annyi, mint szembetalálkozni a lappangó varázslattal. A fénykép végső bölcsessége így hangzik: "Ez itt a felszín. Gondold el – vagy inkább próbáld megérezni, megsejteni –, mi rejtőzik alatta, milyen lehet az a valóság, amely így fest." A fénykép, amely önmagában semmit se tud megmagyarázni, kimeríthetetlen forrása a következtetésnek, az okoskodásnak, a képzeletnek.s

A fénykép azt sugallja: akkor tudunk a világról, ha olyannak fogadjuk el, amilyennek a fényképezőgép rögzíti. Ez viszont pontosan az ellentéte a megismerésnek, amely éppen abból indul ki, hogy nem fogadja eI a világot olyannak, amilyennek látszik.

Susan Sontag: Platón barlangjában: (in: A fényképezésről. Európa, Modern Könyvtár, 9–32. oldal.)

vissza az oldal elejére

VILÉM FLUSSER: KÉPEINK

A környező világ színessé vált: a legtöbb felület és alapzat, amelyek között élünk, színes. A plakátfalak, a kirakatdíszletek, a közlekedési táblák, az ernyők, az alsónadrágok, a konzervdobozok, akárcsak bennük a zöldség, az újságok és folyóiratok, filmek és televíziók - mind technicolort sugároznak. A század első felének szürke előidejéhez képest ez nem pusztán esztétikai változást jelent. A környező felületek azért sugároznak színesben, mert üzeneteket sugároznak. jelenleg a bennünket és a világot érő üzenetek legtöbbje sík felületek kisugárzásaként ér bennünket. A környező világ immár nem sorokba, hanem síkokba van kódolva. Kódolt világunkat a közelmúltig uraló lineáris szövegek a kétdimenziós kódok szolgálatába léptek. Olyan síkok váltak az információ hordozójává, mint a fotó, a képernyő, a vetítővászon. Az analfabéta környezethez hasonlóan ismét a képek jelentik a nyilvános közvetítőket, amelyek révén információhoz jutunk… A képeket értelmezni kell. A kép ugyanis miként minden ember és világ közti közvetítéssajátos belső dialektika uralma alatt áll. A képek a világot állítják elő, de elébe is állnak. Amennyiben a világot állítják elő, annyiban az embernek a világban való tájékozódását (térkép) szolgálják. Amennyiben viszont a világ elé állnak, annyiban elállják az ember odavezető útját. Az írást akkor találták fel, amikor a képek tájékoztató rendeltetésével szemben felülkerekedni látszott a kirekesztő funkció…

Ez a találmány nem törölte el a képeket. A Nyugat, az egyetlen igazán "historikus civilizáció" történetét a kép és a szöveg dialektikája jellemzi. Az "imagináció" mint képértelmezési képesség és a "koncepció" mint szövegértelmezési képesség egymást váltják történelmük során. A koncepció egyre imaginatívabbá válik és az imagináció egyre konceptuálisabbá. A nyugati társadalmakban két, egymással dialektikus ellentmondásban álló réteg különböztethető meg: a mágikusan élő és gondolkodó analfabéták (például a jobbágyok) társadalomhordozó alsó rétege és a historikusan élő és gondolkodó írástudók (például a papok) uralkodó felső rétege. "Lent" a képek az uralkodóak, "fent" a szövegek. Mindkettő összekapcsolódott: a képek szövegeket "illusztráltak", a szövegek képeket "írtak le"…

Ezek a képek alapjában különböznek a tradicionális képektől. Az utóbbiak olyan emberek kísérleteként születnek, akik egy jelenetet szimbólumok útján egy felületen akarnak rögzíteni. Ezzel szemben a technikai képek egészen másként keletkeznek: a készülékek hatásokat fognak fel, melyek egy rögzítendő jelenetből indulnak ki. Röviden: tüneteket rögzítenek. A készülékek olyan ládák, melyek jelenetek tüneteit nyelik el, hogy azokat képekként köphessék ki. A készülékek programjai szövegeken alapulnak, például a kémia és az optika lineáris mondatain. A készülékek transzkóderek: történeteket és szövegeket kódolnak képpé. A folyamatokat programokká alakítják át. Olyan fekete dobozok, amelyek történeteket nyelnek el, és utótörténeteket köpnek ki. A technikai képek transzkódolt történetek.

FUSSER, Vilém: Képeink In: Médiatörténeti szöveggyűjtemény. Bp., 1994. Barabás Ilona Kkt.

Vilém Flusser: TV szerepe a román forradalomban

A képeket az emberek arra szánták, hogy eligazítsa őket a világban, de amikor nagyon erősek lesznek, az emberek a saját, világban szerzett tapasztalataikat használják fel arra, hogy eligazítsa őket a képekben. A kép konkrét valósággá válik és a világ csak ürügy lesz. Engedjék meg, hogy kihangsúlyozzam a különbséget a jelenetszerű és a folyamatos látvány között. A színpadon a dolgok megtörténnek. Minden “happening”, megtörténik. A lineáris folyamat világában semmi sem történik meg. Minden esemény. A történés és az esemény között az a különbség, hogy a történés a véletlen, esetlegesség eredménye. Véletlen, mely szükségszerű lesz. Azok, akik önök közül ismerik a “Le hazard et la necesité”-t, vagy a káosz-elméleteket, melyek most egyébként is divatosak, meg fogják érteni, hogy mire gondolok. A “történés” szó (happening) maga egy kaotikus szó, de minden dolog magát ismétli ebben a kaotikus világban. De a történelem eseményeiben, a világnak mint egy folyamatnak a látványban semmi sem ismétli önmagát, minden egy esemény, melynek okai vannak és hatásai lesznek. És a világ az, ami racionálisan megmagyarázható.  

Mint az tehát önök is tudják a nyugati történelem a lineáris írással kezdődik. Azon egyszerű tény miatt, mivel a lineáris írás feltalálása előtt nem volt történelem. Nem voltak események. …az a tény, hogy a kép és a szöveg, a képzelet és a konceptuális gondolkodás, a mágia és a politika mindig konfliktusban vannak velünk. A nyugati történelem legnagyobb része alatt ez egy nagyon kreatív folyamat volt. A képzelet egyre konceptuálisabbá vált, a konceptuális gondolkodás pedig egyre képzeletbelibb. De a nyomtatás feltalálásával, Gutenberggel ez megváltozott. Az imagistákat eltüntették kultúránkból, dicsőséges gettóba zárták őket, melyet múzeumoknak, vagy akadémiáknak neveztek el és a helyzetet az írás utalta. A lineáris írás diadala a 18. században a Felvilágosodással következett el. És ez volt a legfejlettebb politikai gondolkodás kora is.  

Engedjék meg, hogy a következőket mondjam a lineáris írás politikai jellegzetességéről. A lineáris írás az újságok megjelenése előtt teljesen magánjellegű volt. Azután a nyílt helyen meg lehet jelentetni különböző dolgokat és ha az üzenethez szeretne valaki hozzáférni, ki kell mennie a nyílt térre, megszerezni a szöveget, hazavinni azért, hogy elolvashassa. Az alkotás és a megjelentetés között fennálló dialektika a politika dialektikája is. A politika egy megkülönböztetést jelent a magánszféra és a köz-szféra között. Az oikai és az agora, vagy a domus és a forum között. Ez az ingaszerű használat: Kimegyek a magán teremből a közterületre azért, hogy információt szerezzek. 1991.

vissza az oldal elejére

Walter Benjamin: Kommentár és prófécia

…Azáltal, hogy a művészet technikai sokszorosíthatóságának kora eloldotta a művészetet kultikus alapjától, örökre kialudt autonómiájának látszata. A művészet funkcióváltozása azonban, amely ezzel együtt adódott, kihullott a század látómezejéből. S a film kifejlődését átélő XX. század figyelmét is sokáig elkerülte.
Már korábban is sok hiábavaló éleselméjűséget pazaroltak ama kérdés eldöntésére, hogy művészet-e a fényképezés – anélkül, hogy egy megelőző kérdést tettek volna fel: vajon a fényképezés feltalálása nem változtatta-e meg a művészet összjellegét –, s a filmteoretikusok is csakhamar átvették ezt az elhamarkodott kérdésfeltevés.

BENJAMIN, Walter: Kommentár és prófécia; Gondolat, 1969. 402 p. 
vissza az oldal elejére