5_muhelytitkok

Vertov: A filmszemtől a rádiószemig: A "rádiószem"-ről

Már azokban az első nyilatkozatokban, amelyekben az eljövendő, de akkor még ismeretlen hangosfilmmel kapcsolatban a "kinokok" /most "rádiokok"/ úgy jelölték meg útjukat, mint ami a "filmszem"-től a "rádiószem"-ig, vagyis a hallható és a rádión keresztül közvetített "filmszem"-hez vezetett. A pár évvel ezelőtt a Pravdában közzétett "Filmigazság" és "Rádióigazság" /KINOPRAVDA I RADIOPRAVDA/ c. cikkemben szóltam a "rádiószem"-ről, ami majd eltünteti az emberek közötti távolságokat, mint olyan lehetőségről, amelynek birtokában a világ dolgozói nemcsak láthatják egymást, hanem egyidejüleg hallhatják is. A "rádiószem"-ről szóló kinok-nyilatkozatnak annak idején élénk sajtóvisszhangja volt. A későbbiek folyamán azonban kevés figyelmet szenteltek ennek a kérdésnek, amit úgyis csak a távoli jövő oldhat meg. De a "filmszem"-követők a nem-játékfilmgyártásért folytatott küzdelem mellett egyidejüleg arra is készültek, hogy teljes készenlétben fogadják a várva-várt átmenetet a "rádiószem"-mel a nem-játék-hangosfilmmel kapcsolatos munkára. Már "A föld egyhatoda" c. filmben a feliratokat ellenpontszerüen felépitett "téma-rádiószó" váltja fel. A "Tizenegyedik" c. filmet úgy konstruáltuk, mint egy audio-vizuális filmalkotást, vagyis nemcsak vizuális vonatkozásban, hanem a hangeffektusok szempontjából, auditíve montíroztuk. úgyanigy, vagyis a "filmszem -től a rádió' zem"-ig tartó irányban épül fel az "Ember a felvevőgéppel" c. film is.

A kinokok elméleti és gyakorlati munkái /nem tetten ért játékfilmgyártás példájára/ megelőzték technikai lehetőségeinket és régóta várják, hogy létrejöhessen a hangosfilmnek és a televiziónak /a "filmszem"-hez képest/ megkésett technikai bázisa.

Ezek a müszaki találmányok adott területen a hangos dokumentumfilm hívei és készítői kezébe a leghatékonyabb fegyvert adják a nem-játékfilmgyártás győzelméért vivott harcban.
1929

Dziga Vertov: Cikkek, naplójegyzetek, gondolatok (Magyar Filmtudományi Intézet, Filmmûvészeti Könyvtár, 45. kötet.)

Wulf Herzogenrath: Videóművészet

Új médium – de nem új stílus

…Bertold Brecht már 1932-ben megtette “Javaslatát a rádió funkciójának megváltoztatására”. “A rádiónak műsorszóró készülékből kommunikációs készülékké kell válnia. A rádió a közélet elképzelhető legnagyszerűbb kommunikációs eszközévé, egy óriási csatornarendszerré válhatna, ha megértené, hogy ne sugározzon, hanem vegyen is, tehát a közönséget ne csak hallgatóvá, hanem beszélővé is tegye, hogy ne szigetelje el, hanem lépjen kapcsolatba is vele. A rádiónak ezek szerint…a hallgatót szállítóként kellene beszerveznie.,” (In. “Schriften zur Literatur und Kunst”, 1. kötet, 134. o., Suhrkamp Verlag, Frankfurt, 1967.) A rádió ezt a szerepet csak kismértékben tudta betölteni. A hangszalag egyszerű technikája ellenére sem jelentett forradalmat a médiumok terén és nem hozott változást a nyilvános rádiózás “egyirányú rendszerében” – annak ellenére, hogy az összes mediális és technikai lehetőség adva volt.

Ezen a téren a videó, a kép és a hang – a valósággal való legközvetlenebb kapcsolatot jelentette. A tévézés látszólag igazi, képileg hű realitásával önállósítja a történést, ezért minden manipuláció és látszat ellenére mindig a realitást szuggerálja.

Noha a rádió valóságközeli és “élő”, a hallgató képzelőereje számos mégis tág teret hagy. A film ezzel szemben mindig a fikcióval, az illúzióval játszik. Ez a körülmény a “sztárimádat” tényéből is kitűnik: a filmsztár bár filmszerepein keresztül bűvöli el a nézőt, a rajongók számára a szereppel való minden azonosulása ellenére mégis az az érdekes magánszemély marad, akit szeretnének egyszer élve, a valóságban is látni. A tévésztárt a “show-műsor”, a reklám és persze a sorozatok erősebben tipizáló, halványító szerepei látszólag “magánszemélyként” mutatják be, ezért őt a nézők mindig szerepeiben, tipikus tartásban akarják látni, amelyet valódiként ismernek el. (A néző sok esetben a színésznek csupán a darabbeli nevét ismeri, a valódit pedig nem!)
1982.

HERZOGENRATH, Wulf: Videóművészet/Új médium – de nem új stílus. In: Médiatörténeti szöveggyűjtemény.
Bp., 1994. Barabás Ilona Kkt. 64-70. p.