Példa: Különös, furcsa vidámság érzését akarjuk felidézni: egy csapat széket mutatunk, amint tréfásan keringenek egy óriási fogas körül, míg csak el nem szánják magukat, hogy ráakaszkodjanak. Be akarjuk mutatni a haragot: sárga golyók forgószelében zúzzuk szét a gyűlölet tárgyát. Ábrázolni akarjuk a Hős félelmeit, aki elvesztette hitét az immár elvföldelt semleges szkepticizmusban: úgy jelenítjük meg a Hőst, amint épp lelkesítő beszédet tart a sokaságnak, ám egyszer csak előugrik Giovanni Giolitti és egy nagy villányi ízes makarónival csalárd módon betömi a számát, szárnyaló szavait a paradicsomos lébe fojtva.
Kiszínezzük a párbeszédeket úgy, hogy egyidejűleg és gyors egymásutánban képeket adunk mindarról, ami a szereplők fejében megfordul. Példa: Ha egy férfi épp azt mondja asszonyának: szép vagy mint egy gazella, akkor megmutatjuk a gazellát. Másik példa: Ha egy szereplő azt mondja – csodálom ragyogó mosolyodat, ahogyan egy utazó csodálja a fáradságos út után egy hegy magasából a tengert –, akkor megmutatjuk az utast, a tengert és a hegyet.
Így szereplőinket éppen olyan jól meg lehet majd érteni, mintha beszélnének.
2. Filmre vett versek, beszédek, elbeszélő költemények
Példa:
Carducci Nyári
álom című
verse
Éneked
egyre dübörgő harci zajára,
Homérosz,
győzött rajtam a déli meleg,
s
szemem álom igézte, szívem
a
tirrén tájra repült a Scamandro
vizétől…
Carduccit fogjuk mutatni, amint az akhájok tömegében bolyong, óvatosan kerülgetve a lovakat, üdvözli Homéroszt, majd betér Aiaxszal a Vörös Scamandro nevű kocsmába, s a harmadik pohár bor után a szíve – fontos, hogy dobbanásai jól láthatók legyenek – kiugrik a kabátja alól, s hatalmas, vörös labdaként lebeg a rapallói öböl fölött. Tehát filmre vesszük a zsenialitás rejtett mozdulásait.
Nevetségessé tesszük ezzel a múlthoz kötődő költők műveit, a közönség általános gyönyörűségére átalakítjuk a legnosztalgikusabb, legmonotonabb és szívfacsaróbb költeményeket erőteljes, izgalmas és kacagtató látványossággá.
3. Filmre vett helyszínek és időpontok egyidejűsége és kölcsönös egymásba játszása: Ugyanazon pillanatban egymás mellett 2-3 különböző képet mutatunk egyszerre.
4. Filmre vett zenei hatások: (disszonanciák, akkordok, mozdulatok, tények, színek és mondatok szimfóniája stb.).
5. Jelenetekre bontott és filmre vett lelkiállapotok.
6. Mindennapos gyakorlatok a logika felszámolására.
7. Tárgyak filmre vett drámája. (Megelevenített, humanizált, kifestett, felöltöztetett, szenvedélyekkel felruházott, civilizált, táncoló tárgyak. – Tárgyak, amelyeket kiemeltünk megszokott környezetükből és teljesen szokatlan körülmények közé helyeztünk, amely kontrasztként még jobban kiemeli lenyűgözően nem-emberi szerkezetüket és létüket.)
8. Ötletek, események, típusok, tárgyak kirakata.
9. Grimaszok, arckifejezések stb., gyűlése, flörtje, házassága.
Példa: egy hatalmas orr, amint csöndet parancsol az ülésező ujjaknak egy fül-csengettyűvel, miközben két bajusz-rendőr letartóztat egy fogat.
10. Az emberi test irreális konstrukciójának megörökítése.
11. Aránytalanságok drámája: Példa: egy embert szomjúság gyötör, elővesz hát egy vékony szalmaszálat, ez köldökzsinórként megnyúlik, egészen addig, míg egy nagy tóhoz nem ér, és azt egy szuszra ki nem szippantja.
12. Érzelmek lehetőségek drámái és stratégiai fogásai.
13. Férfiak, nők, események, gondolatok, zenei hatások, súlyok, szagok, zajok filmre vett lineáris, térbeli, szín szerinti stb. egyenértékei (fehér vonalakkal fekete alapon megmutatjuk például a benső és a fizikális ritmusát egy férjnek, aki házasságtörésen kapja a feleségét és üldözi a szeretőt – a lélek és a lábak ritmusát).
14. Mozgó képversek: (lírai értékek színoptikus tablói; emberként vagy állatként megjelenített betűk drámája; helyesírási drámák; tipográfiai drámák, geometriai drámák; számérzékenység stb.)
Festészet + szobrászat + térbeli dinamizmus + képversek + zaj-idézetek + építészet + szintetikus színház = futurista filmművészet.
Szétszedjük
és ismét összerakjuk a Világegyetemet gyönyörűséges szeszélyeinket követve,
hogy megsokszorozzuk az olasz alkotó géniusz erejét és abszolút hatalmát a
világ felett.
1916.
MARINETTI,
F.T. - CORRA, Bruno - SETTIMELLI, E. – GINNA, Arnaldo – BALLA,
G. – CHITIA, Remo: futurista film kiáltványa.
In: Filmvilág, 1987/9.
Szőts
István: Szilánkok
és gyaluforgácsok
…Különös ősi világ volt szülőföldem.
Az egykori tengerfenék, a Magura hegy mészkősziklái, kopár dombjai kagylók, tengeri csillagok, faopálok ritka szép kövületeit őrizték. “Petrificatumok…- magyarázta latinos műveltségű nagyapám.
Az eget figyelő, a hold és a csillagok járásához igazodó, az állatok viselkedését fürkésző pásztorok és szántó-vető parasztok több ezer éves bölcsessége és tapasztalata, a természettel való szoros kapcsolata rám is hatott, s egy életen át kísért, döntően befolyásolta ízlésemet, hajlamaimat, stílusomat. Szeretem a természetet, gyerekkoromtól kezdve erdők, hegyek, állatok között nőttem fel. Ezt az életmódot sokkal természetesebbnek, normálisabbnak tartottam, mint a kőrengetegbe bezárt nagyvárosi létet.
Az Emberek a havason, az Ének a búzamezőkről, a Kádár Kata, a Hallstadti ballada kritikusai mind-mind hangsúlyozottan kiemelték filmjeim mély kapcsolatát a természettel. Dovzsenko Földjéhez (Zemlja), Flaherty Az aráni emberéhez (The man of Aran) hasonlították őket. Pedig én ezeket a filmeket csak jóval később, 1959-ben láttam először. A természet szimbolikus, titokzatos jeleit s a paraszti életforma és szokások ábrázolását én éppúgy az eredeti forrásokból merítettem, mint Dovzsenko vagy Flaherty. Ez tett hasonlóvá a svédekhez, az oroszokhoz vagy a népi írókhoz.
Évszázados öreg diófák őrizték a gyümölcsöst. Csendes méhzümmögés, a háromszáz éves muskotálykörtefa árnyéka és piros futórózsasövény kerítette be a sírkertet, ahonnan a Retyezát havas csúcsai s a Sztrigy kanyargó ezüstje az állandóság tükrét tartották a gyorsan múló, egymást váltó emberi nemzedékeknek. Ide, ahonnan a legszebb a kilátás, akartam az új házat építeni római kövekből, faragott oszlopfőkkel…
Csak itt akartam élni. Válja nélkül nem tudtam elképzelni az életet!
De szülőföldem nemcsak az ég és föld titkainak misztériumába avatott be, hanem döntő módon formálta történelmi tudatomat, erdélyi magyarságérzetemet is.
Ezen a földön évszázadok óta fenyegető veszélyben éltünk. Krími tatár, moldvai vajda, német zsoldos, Horea, Jancu lázadó parasztjainak áldozatai főként magyarok voltak. Bujdosás, menekülés volt osztályrészük, de aki túlélte, visszatért és maradt. Mint azok a csenevész fenyők, amelyek a havasok magas szikláin senyvednek. Ágaikkal a földhöz tapadnak, s ha villám sújtja, vihar tördeli is őket, gyökereikkel a kövek hasadékaiba kapaszkodva ott maradnak szülőföldjük zord és mostoha tájain.
A magyarság és az állandó életveszedelem… Büszke voltam arra, hogy személyes élmények csatolnak ahhoz, ami másnak csak papír és történelmi adat. Alvincen például nagyanyám mesélt az Avram Jancu-féle lázadások idejéről, a nagy zalatnai vérfürdőről, amikor őket az alvinci román pap úgy mentette meg, hogy parasztruhát adott rájuk. Vagy hogy még korábban, a Horea-időkben volt egy román közmondás, amit még ma is idéznek a váljai parasztok: “...ki a fene látott még zöld lovat és épeszű Budát…” Mert állítólag az egyik Buda zöldre festette a lovait. Aztán kiderült, hogy nem is volt olyan bolond az a szépapám, mert amikor menekülnie kellett Horeáék elől, az erdős vidéken így jobban el tudott rejtőzni.
…A művészetek vonzottak.
Már középiskolás koromban is afféle önképzőköri nagyság voltam. Szavaltam, színdarabokban szerepeltem, rendeztem, sőt kulisszákat is mázoltam. Novellákkal és versírással is próbálkoztam. De hát ki nem írt verseket tizennyolc éves korában?
…De én nem akartam epigon, utód lenni, hanem felfedező, pionír, ős!
A filmművészet területe akkor még tele volt fehér foltokkal, “terra incogniták” vártak felfedezőikre. Ösztönösen éreztem, hogy az irodalom, a színpad és a képzőművészetek iránti dilettáns hajlamaimat a filmnél tudom legeredményesebben hasznosítani.
Elhatároztam, hogy filmes leszek.
Bár gyermekkorom szinte egybeesik a film, a mozi gyermekkorával, köldökzsinórom mégsem volt celluloidból. Négy- vagy ötéves lehettem, mikor apám egyik bécsi tiszttársa karácsonykor meglepett egy laterna magicával, egy petróleumlámpás, kézi kurblival hajtott vetítőgéppel. Ebédlőnk fehér falára kitűnően lehetett vetíteni. A petróleumlámpa füstölt, a gép zörgött egy kicsit, amikor kurblizták, de ez nem zavart minket. Sem engem, sem öcsémet, sem azokat a falusi játszótársainkat, akiket meghívhattunk a csoda látására. Az egyik filmre még ma is emlékszem: egy öregúr újságot olvas, légy száll az orrára, egy gyerek, hogy elkergesse, rácsap egy nagyot… Kamaszkoromban, amikor már elkerültem a faluból, ugyancsak szenvedélyes mozilátogató voltam. Egyik nagy élményem egy korai Gloria Swanson-film volt, no meg az angyali burleszkek.
A megmozdult kép fényei és árnyai rabul ejtettek, de hogy kik és hogyan készítik ezt a varázslatot, azon már nem törtem a fejemet. Arra meg pláne nem gondoltam, hogy a filmnek rendezője is van, hogy az is egy mesterség, és hogy egyszer nekem is ez lesz a hivatásom.
(Van egy régi fénykép, Szászvároson készítették öcsémről és rólam. Otthon a zongorára állították ki közszemlére. A családi nagytanács kritikus szemekkel vizsgálta. Meg voltak elégedve. “Hasonlít! A frizura is jó. A ruhák sem gyűröttek!” – hangzott el innen is, onnan is. Az általános öröm hangulatát nagyapám zavarta meg. Rosszallóan csóválta a fejét, és a kép felé mutatott: "Bandikának ferde a másnija!" Nagyanyám összecsapta a kezét, és felkiáltott: "Jesszus! Hát mi mindnyájan ott voltunk, és nem vettük észre, hogy Bandika másnija ferde!"
Bizony a masni ferde. És így lett megörökítve. És még ma is ferde, és így is marad, míg a kép ezüstje végleg ki nem fakul.
Ez a másniügy később, filmes pályafutásom alatt is gyakran kísértett. Ha bosszantóan zavaró vagy könnyen elkerülhető hibák “másniját2 rögzítette a filmszalag, már jó előre idegesített, gyötrődve vártam, mikor fog felbukkanni. És mentől régebbiek a filmek, annál több lesz rajtuk a "ferde másni", és annál inkább nehezemre esik végignézni régi filmjeimet.)
SZŐTS,
István: Szilánkok és gyaluforgácsok. Bp., 1999. Osiris. 438 p.
Az impresszionizmus úgy tekinttette velünk a természetet, a tárgyakat, mint a cselekményben közreműködő elemeket. Egy árnyéknak, egy fénynek, egy virágnak először értelme lett, mint egy lélek, vagy egy helyzet tükröződésének, azután lassan belső értékkel bíró szükséges kiegészítővé váltak. Azon töprengtek a filmalkotók, hogy hogyan mozgassák a dolgokat és az optikai tudomány segítségével megpróbálják átalakítani vonalaikat egy lelkiállapot logikája szerint. Azon töprengtek a filmalkotók, hogy hogyan mozgassák a dolgokat és az optikai tudomány segítségével megpróbálják átalakítani vonalaikat egy lelkiállapot logikája szerint. A ritmus után az irodalmi és drámai armatúra alatt sokáig elfojtott mechanikus mozgás is kifejezte létezni akarását…De a tudatlanságba, a megszokásba ütközött.