5_muhelytitkok

…A több évezredes színházművészetben már jó régen bevezettük a rádiót (a szó szoros és átvitt értelmében egyaránt). Valószínű, hogy előbb-utóbb majd a tévé is bekerül kifejezőeszközeink arzenáljába. A filmművészet a színház utánzásából született, és mind a mai napig él nemcsak a színház színészeivel, hanem a pódium sok egyéb kifejezőeszközével is. Néha alig lehet eldönteni, hogy hol végződik a színház, és hol kezdődik a film.
Mind gyakoribb, hogy a film alkotói kevés helyszínre korlátozzák a cselekményt, kevés szereplővel dolgoznak, beérik azzal, hogy egy szoba falain belül maradjanak, és betartsák az események reális időrendjét.
Első pillantásra úgy tűnhet, hogy a filmművészet visszatért forrásvidékéhez, és kivetette magából mindazt, amit közel fél évszázados története alatt magára szedett. De ez csak a látszat. A szóban forgó irányzathoz tartozó legjobb filmek nem a filmszerűségnek fordítanak hátat. A filmművészet betört a színház “legszentebb szentélyébe”, föladott tömérdek specifikusan filmszerű fogást, és ettől mégsem vesztett semmit.

Mert a színház szintén keresztûlment - és megy ma is a film hatásán. Eleinte csak félénk, majd késõbb egyre energikusabb próbálkozások történtek a filmszerû forgatásoknak a színházban való alkalmazására, s ez jelentékenyen közelítette a darabokat aí forgatókönyvekhez.

A színházak kezdtek híradókockákkal, mozgó és álló vetített képekkel élni. A drámai cselekmény kezdett epizódokká széttöredezni, kezdte szabadon válogatni a különböző időkategóriákat stb.

A színház kipróbálta a film szinte valamennyi elemét. Láttunk a némafilmekhez hasonló, föliratos előadásokat, láttunk elsötétülést és áttűnést. A film hatásának engedelmeskedve hallhatóvá tettük a hősök belső monológjait és gondolatait. Szóval lehetetlen tagadni, hogy korunk filmművészete hatott a mai színházra.
1964.

TOVSZTOGONOV, Georgij: A színház és a film. In: A film és a többi művészet. Bp., 1977. Gondolat. 333-351. p.

Hogyan vélekedem televíziós élményemről? Mindent összevetve kiábrándítónak látom, az eredményt pedig igencsak közepesnek: a tévé egyrészt lehetetlenné teszi, hogy filmet csinálj, vagy legalábbis alaposan leszűkíti a lehetőségeket, mind a művészi kifejezés, mind a gyártás és a szervezés szempontjából; másrészt célszerűségét, ismertetőjegyeit tekintve bizonytalan, zavaros, ügyetlen eszköznek bizonyul, ezért a vele való kísérletezésben nem érezni az újdonság vonzását, erejét, a felfedezés örömét.

…Most, hogy elkészítettem az Egy rendező feljegyzéseit és a Bohócokat, most veszem csak észre, hogy azelőtt sosem töprengtem azon a kérdésen: mi is a televízió. Ha jól belegondolok, nem is néztem én soha ezt a tévét! Látni láttam, de úgy tekintettem, mint egy bútordarabot, a lakás egyik sarkában ez áll, és kész. Hébe-hóba le is cövekeltem előtte, ha különösen érdekes volt a híradó, ha kissé kíméletlen premier plánban mutatták valamelyik énekest, mondjuk az összes aranyfoga látszott, vagy a Circus Maximus nérói látványosságaival fölérő vetélkedő ment: a kérdések a versenyző zavarára, pillanatnyi emlékezetkiesésére, összeomlására építettek. Tartózkodó kíváncsisággal figyeltem, és sose tűnődtem azon, milyen szempontjai lehetnek annak, aki olyan egybemosódó tömegre próbál hatni, mint a televízió közönsége. Rengeteg mindent kell szem előtt tartani. Túl sok mindent! Először is, közlés szempontjából azt: kivel lépünk érintkezésbe és hogyan. Eleinte arra gondoltam, az alkotó számára izgalmas lehet, hogy miként építhet ki közönségével bensőségesebb kapcsolatot – mert végtére is miről van szó? Belépsz a néző lakásába, hozzá intézed szavad, lehet, hogy már ágyban fekszik, tehát a viszony még bizalmasabb, titkosabb, s ez a körülmény még vonzóbbá teheti a kapcsolatot…ám a helyzet egészen más; ez csupán elmélet, gyakorlatban sosem kerülünk ilyen közvetlen, baráti viszonyba. Először is az, hogy házhoz megyünk, a kapcsolatunkat megfosztja minden – mondjuk így – vallásos áhítattól. Hadd magyarázzam meg: ha egy csomó ember összegyűlik valahol, ahol fölmegy a függöny, vagy kivilágosodik a vászon, megjelenik valaki, s elmesél egy történetet, akkor valóban létrejön üzenetátadás.

Színházban vagy moziban ennek a szertartásnak többé-kevésbé megvan a lehetősége, más szóval a “gyülekezőhely” templommá válik, az üzenet átadására, a kapcsolatteremtésre alkalmas hellyé.

A televízióban erre nincs lehetőség. Nem lehet, ezért hiányozni fog a látványosság szakrális vonatkozása.

Tehát nem a közönség mozdul ki otthonról, jön el hozzád. Te keresed fel őt – már ettől alsóbbrendű helyzetbe kerülsz. És hol keresed fel? Abban a hőn óhajtott meghitt közegben, amiről azt hitted: meséd a lehető legközvetlenebb módon jut el ahhoz, akinek szántad? Egyáltalán nem! Először is fölébe kell kerekedned a néző házigazdai magatartásának. Akié a készülék, az az úr a háznál. Se a színházban, se a moziban nem így van: a néző nem érzi magát a színház vagy a mozi tulajdonosának. Ellenkezőleg: ki kell mozdulnia otthonából, sorba kell állnia, fizetnie kell a jegyért, be kell mennie a sötétbe, leülni, mindezt tetőtől talpig felöltözve, nem lehet alsónadrágban vagy pongyolában, papucsban, nem hozhatja el a gyerekeit, ha mégis, nem rendetlenkedhetnek (legalábbis elméletben). Egyszóval a légkör tiszteletteljes, figyelemre késztető. A televízióval más a helyzet. Neked kell jól nevelten beállítanod, haladéktalanul fölkeltened a néző érdeklődését, vagy el kell szórakoztatnod, ő van otthon, asztalnál ül, eszik, telefonál.

…Aztán technikai szempontok is adódnak. Például a kis formátum, mely lehetetlenné teszi a nagy totálokat vagy sokszereplős jeleneteket: nagyon kicsik volnának az emberek. Ezért egészen más jelrend szer, egyszerűsített elbeszélésmód alakul ki, mintha csakis képsorozatot állítanánk össze.

…Ügyelni kell rá, hogy minden kép lazán, lassú ritmusban illeszkedjék a sorba, ismétlődjék is, hosszan nyúljék el, számoljon vele, hogy a néző nem mindig figyel oda. Nem veheti föl a film ideges ritmusát, ahol az egyik kép átmegy a másikba, egyik kocka előhívja a másikat; ahol minden képet egy másik keltett életre, minden kép egy másikból születik. Nem. A tévében ezt nem lehet csinálni. Ráadásul azzal isszámolni kell, különösen a felvételeknél, hogy a tévé másodpercenkint két kockát eszik meg, tehát sokkal lassabb ritmusban kellene egyeztetni minden mozdulatot, hogy vetítéskor normális mozgás látszatát keltse.

FELLINI, Frederico: Mesterségem a film; Gondolat Budapest, 1988. 198-202.p.

…A művészet dönthet úgy, hogy a televízió – amelynek terjedési sebessége és kapcsolatának közvetlensége meghalad minden eddigi médiumot –, olyan újabb műfaj csupán, melynek feladata a többi műfajokhoz hasonlóan gondolatok, hősök és ikonográfiák összekapcsolása. Így aztán az újdonság elfogadhatóvá, majd pedig – hiszen már létezik – elpusztíthatóvá válik. Ez az igazság egyik oldala, melynek formája, ritmusa és vége előre megjósolható.
1975.

DAVIS, Douglas: A videó a hetvenes évek közepén… In: Médiatörténeti szöveggyűjtemény. Bp., 1994. Barabás Ilona Kkt. 49-51. p.

…(H:) Csak egy nem-profi képes a néző televíziós magatartását megváltoztatni, tudatossá tenni, amikor dolgokat hosszabban mutat a televízió begyakorolt, tömegesen árasztott vágásainál.

…(H:) A televízió zsurnaliszta televízió, vagyis a televízió mindig valamiről tudósít. Még nem értette meg, hogy egy saját külön realitást teremt, hogy bizonyos mediális lehetőségekkel van ellátva, éppen az elektronikus képkeletkezéssel és képközvetítéssel, és hogy ezzel bizonyos művészi lehetőségek járnak együtt. Szükséges, hogy ezzel a médiummal más dolgokat is csináljunk, minthogy az úgynevezett első realitást vigyük be a polgárok lakószobáiba, és úgy tegyünk, mintha az még mindig realitás volna.

…megkísérelték, hogy a televízió sztárkultuszával és illúziófátylával szemben a saját képet érvényesítsék e médiumban. Mindaddig a nézők csak mint hozzászólók kontárkodhattak bele a tévésztár mesterségébe, olyan fajta modortalansággal, amit számukra az ötvenes és hatvanas évek tévéújságai nyújtottak sikeresen, vagy mint töltelék anyag a kvízadásokban és a válogató show-adásokban, amelyeknek kínos voltát nem vették észre. A videó elterjedésével a televízió társadalmi hasznáról is kibontakozott egy olyan vita, amely médiumtörténeti tradícióinak nem mindig volt tudatában.

…Miközben mindkét videókultúrában a saját kép előállításáról és terjesztéséről van szó, a videó új életre kelt egy régi problémát is, nevezetesen, hogy hogyan védhetjük meg saját képünket. Voltaképpen ez a videó- és médium-viták politikailag legrobbantóbb hatású fejezete, és nem szól az egyes pártok “médiumszakértőinek” javára, hogy ehhez a tárgyhoz hasshatóan még nem fogalmazták meg gondolataikat. Arról a kérdésről van szó, hogyan lehet védekezni az olyan videófelvételek ellen, amelyeknek felhasználása demokratikusan nem ellenőrizhető, s ugyanakkor arról a kérdésről van szó, hol kell a demokratikus médiumhasználatnak államilag határt szabni.

…A távirányított videókamera a maga nyilvános és hivatalos használatában egy olyan államhatalom megtestesülése, amely valamennyi polgára jó magaviseletének állandó kontrolljára pályázik, ellenkező esetben a médiális úton történő megnevezéssel és felelősségre vonással fenyegetőzik, amely folyamat során ő maga technikailag és tárgyilagosan anonim marad.

…nyitva marad az a kérdés, hogy milyen jogokkal rendelkezik egy polgár nyilvános és politikai tevékenységének dokumentálására, s milyen lehetőségek állnak nyitva az államhatalom előtt, hogy a tüntetéshez való jogot a médiumok útján történő megfélemlítéssel értéktelenné tegye. A videóval való bánásmód ennél fogva azzá a modellkérdéssé változhat, hogy vajon képes-e a politikai nyilvánosság a médiumok fejlődését integrálni, vagy megsemmisül tőle. Politikai megoldás ez idő szerint még nem látható, kivált mert a problémát a médium szakértők még meg sem látják. Stockholmban, ahol a videó-megfigyelés oly magától értetődően tartozik a városi mindennapokhoz, hogy egy plakát is emlékezteti a járókelőket: “Ezt a helyet videó figyeli. A rendőrség.”

Az ilyen kamerákat lakkspray-készülékkel tették használhatatlanná, vagy napsugarak beletükrözésével, ami az érzékeny videócsöveket akkor is károsítja, ha ki vannak kapcsolva, de ezek a magántámadások nem azonosak a politikai megoldással. 1979.

GRASSKAMP, Walter: Videó a művészetben és az életben. In: Médiatörténeti szöveggyűjtemény. Bp., 1994. Barabás Ilona Kkt. 52-63. p.

Gayer Zoltán: A Híradó képi retorikájának néhány jellegzetessége

Minden bizonnyal sokan találkoztak már olyan, képzettársításokra építő képszerkesztéssel, a Híradó híreiben, amely a következő oldalon láthatóhoz hasonlatos. Ez az asszociáló szerkesztésmód – éppen a műsor jellege miatt válhat figyelemre méltóvá. A hírkészítők előtérbe kerülése ugyanis ellentmond a hírműsorok egyik ideológiai elemének, az “objektivitás” követelményének.

…A hírek és a televízió képiségének elemzése a szociológiai egyik elhanyagolt területe.

…A képi elemzés fontosságát alátámasztja, hogy a műsorok, a hírek verbális és képi retorikája gyakran szerteágazó, ennélfogva a közvélemény-kutató intézetek médiaelemzései a “pártosság” – jellegzetesen hatáselméletekből táplálkozó – kérdését az üzenetrendszerek egy része, eleme alapján válaszolják meg. Dolgozatom – itt nem bizonyítható – előfeltevése, hogy a televízió és azon belül a Híradó képi nyelvezete, képhasználati sajátosságai mind hosszú, mind rövid távon befolyásolhatják a néző megszerzett ismereteit. Az ismeretszerzés befolyásolhatósága annál inkább valószínűsíthető, minél kevésbé reflektálható a befolyásolás ténye, azaz minél kevésbé érzi úgy a néző, hogy véleménykialakítását befolyásolni akarják.

A Híradó képhasználata ugyanúgy funkcionális, mint a más film-, illetve műsortípusoké. Ez azt jelenti, hogy a képeknek az adott hír struktúrájában jól meghatározható szerepe – azaz jelentése – van, ami többnyire túlmutat az egyszerű ábrázoláson.[1] Az egyes snittek helyét a hírekben sem a véletlen, hanem a narrátor szövege jelöli ki, a kép a szöveg egyes pontjaira utal asszociálás révén, illetve megpróbálja kifejezni azokat.

A képi és verbális szint asszociációs viszonya lehet közeli, illetve enyhe kapcsolaton alapuló, valamint alátámasztó, illetve ellenpontozó. A képeknek fogalmakhoz való társításából kiemelkednek a stabilabb képkapcsolási szokások, melyek egy visszatérő jelkészlet alkalmazásával teremtenek állandóságot a képfolyamatban. Képi metaforákkal, metonímiákkal[2] az MTV Híradó-jában gyakran találkozhatunk, ezek közül azonban – ha irányultságunk nem egy konkrét kérdésre vonatkozik – a valamennyire rendszeresen használtakkal érdemes foglalkozni.

(A megfigyelt – meglehetősen szűk időszakot felölelő – műsoregységekben az “elmaradott területeket” meztelen afrikai gyerekekkel, a “békét” a tárgyalóasztallal, a kínai személyeket a “csempészéssel”, a “kábítószert” a repülőterekkel hozták a kép szintjén összefüggésbe.[3]A stabil képi-fogalmi kapcsolatokból álló jeluniverzum bizonyos értelemben gondolkodási formát jelöl ki, ugyanis a reklámokhoz vagy a politikai klipekhez hasonlóan, a Híradó képi metaforáiban a verbális és a képi szint egyszerre van jelen. A “művészfilmekben” alkalmazott metaforákkal szemben – ahol a képi szintet általában nem teszik nyilvánvalóvá verbálisan is – a hírek képi metaforái dogmatikusak. Hasonlóan ahhoz, ahogy a reklám kijelöl a társadalom számára használatos állandó szókapcsolatokat (“makacs folt” stb.) és problématerületeket (még sikeresebb, még fehérebb...), a Híradó a metaforákon keresztül megerősíti a redukcionizumust és a problémák hárítását (pl. az AIDS-vírust annak afrikai eredetével, azaz afrikai képekkel összekapcsolódó, a feketegazdaságot a magyarországi kínai piacokkal szimbolizáló kötések). )

Képi metaforával, metonímiával gyakran találkozhatunk a Híradót felvezető és záró “head”-ekben is. A felvezető képek tartalmaznak képi metaforákat, mert bennük kell néhány kép segítségével kicsúcsosodnia a hír értelmének. A vizsgált műsorok alapján úgy tűnik, a szerkesztők azokat a képeket emelik be a “head”-be, amelyek a legalkalmasabbak a hír összefoglalt értelmének a megjelenítésére.

A funkcionális képhasználat egyik legszembetűnőbb módja a tömörítés, címadás. Az újságfeliratok, könyvcímek, amelyeket a stábok az események helyszínein vesznek fel, az adott hírhez kapcsolható többletjelentéssel bírnak, s a hírben képi metaforaként működnek. Nagy Sándornak, az MSZOSZ elnökének lemondásakor a tudósítás közepén egy Hatalomváltás című könyv gerincére való ráközelítéssel fogalmazza meg a készítő saját gondolatait (1995. október 18.), a médiakurátorok sorsolásáról beszámoló – meglehetősen konfliktusosra szerkesztett – hír egy újságcímmel indít: Tolongás az elnökségért (1996. május 3.), és ugyancsak újságcímmel kezdődik az 1995. október 27-i, villamosipari sztrájk-lehetőségről tudósító összeállítás:

Valamelyest már az előzőekből is következik, a Híradó a kép szintjén – a laikus néző számára nem feltétlenül nyilvánvalóan – véleményeket alkot és közvetít. Ere példa lehet egy, a civilszervezetek szerepével foglalkozó kongresszusról szóló tudósítás, melyben a “kormány irányába való nyomásgyakorlás” kifejezés alatt egy pihekönnyű kiállítási papírmadarat látunk,…

A funkcionális képhasználat mellett a hírek szerkezete révén megvalósított értelmezés is fontos eleme a Híradó manipulatív eszközeinek.[4]

A Híradó-hírek sorrendjének kialakításában gyakori eszköz a Gans által “peg”-nek, azaz ürügynek nevezett összekapcsolás (Gans 1979). A hírek struktúráját a fontosság mellett (fontos hírek előre, kevésbé lényegesek hátra) az egyes hírek között föllelhető hasonlóság is –befolyásolja (a hírek kb. 15-20%-a kapcsolódik “peg”-gel). A hasonlóság lehet témabeli, helyszínbeli vagy a szereplők azonossága, de bármilyen egyéb asszociációs viszony is a hírek egymáshoz kapcsolásához vezethet. A közös vonások azután hasonulásokhoz vezetnek, így e gyakorlat egyfajta véleményalkotó gesztusként is működik.

…A műsor egészének szerkezetében is alkalom nyílik a jelentésváltoztatásokra. A kiemelésre méltatott hírek egy híradóban háromszor szerepelnek (kétszer a “head”-ben, egyszer hírként). E három megjelenésen keresztül néha különös jelentés- és jelentőségbeli hangsúlyeltolódások mutathatók ki.

…A véleménykifejezés kevésbé észlelhető formáihoz tartozik a filmanyag szerkesztésén keresztül megvalósított értelmezés. A hír értelmén a tematikus egységek sorrendiségének megválasztásán, a narráció és a kép egymáshoz való viszonyának megkonstruálásán keresztül is lehet változtatni.

A vizsgált hírek alapján úgy tűnik, a hírek intézmény irányú szerkesztése is az MTV Híradójának egyik rejtett képszerkesztési és manipulációs eszköze. A Híradó műsorai a hírek “intézmény irányú” szerkesztésével legitimálják a fennálló struktúrákat. A hírekben két beszédtípust különböztethetünk meg: az “intézményi beszédet”, és a “valóság”, illetve “külvilág” típusú beszédet. Az előbbi a különböző intézmények képviselőinek megnyilvánulásait (vagy róla való beszédet), az utóbbi az intézményhez nem kapcsolt szereplők nyilatkozatait jelenti. A hírek szerkezete szerint alapvetően három típust különböztethetünk meg: ValóságÞIntézmény, ValóságÞIntézményÞ Valóságés az IntézményÞValóság típusút. Legjellemzőbb az első típus[5], amelyet Fiske nyomán visszarántásnak is nevezhetünk (Fiske 1989:288-189).[6] A visszarántás típusú hírek szerkezetére jellemző a valóság rendezetlenségéből az intézmény biztonságába való menetelés. A hír időbeli kibontakozásával halad az intézményi hierarchia egyre magasabb fokainak megszólaltatása felé,

A harmadik fontos képi eszközcsoport a szereplők ábrázolása. A szereplőkkel kapcsolatos benyomáskeltésre a Híradónak változatos lehetőségei vannak.

…A filmművészet története során kialakított bizonyos sémákat a szereplő lelkiállapotának ábrázolására, illetve a néző szereplőhöz fűződő viszonyának befolyásolására. Ezeket a konvencionális elemeket a Híradó – ha ritkán is, de – használja. Az alsó és felső kameraállás – Róka Jolán érvelése szerint – a való életből vett analóg helyzetek jelentés-összefüggéseiből táplálkozik. Az alsó állásból felnézünk a szereplőre, nagyobbnak látjuk, tekintélyesebbnek stb., a felső állásból az egyén kicsi, szerencsétlen, lenézünk rá. Mandell és Shaw kísérletileg is igazolta, hogy a beállítás befolyásolja a szereplőnek tulajdonított hatalmat és tekintélyt (Mandell és Shaw 1973).

…Nincsen “objektív” beállítás, csak konvencionális. Kimutatható, hogy a Híradó riportjaiban a szemmagasságból készített képek a leggyakoribbak, meghatározható az átlagos képkivágás is, ennélfogva ezeket nevezzük konvencionálisnak. Számunkra azok érdekesek, amit eltérnek ettől, maga az eltérés, s nem annak iránya (és így értelme, hogy pl. X-et néha alsó állásból filmezik, tehát tekintélyt tulajdonítanak neki), ugyanis ezeknek az eszközöknek sincs stabil jelentésük. Például az alsó állás nem csak tekintélyt kölcsönöz, hanem a hatalmaskodás attribútumával is elláthatja a szereplőt, a felső állásból pedig nem csupán degradálni lehet valakit, hanem éppen sajnálatra méltóként empátiát is lehet ébreszteni iránta.

A Híradó 1995. október 28-i 16. hírében Göncz Árpád és Gál Zoltán ugyanazon a talapzaton mond beszédet Varga Béla temetési szertartásán. Az államfőt felső állásból, a házelnököt alsó állásból mutatták.

…A cikk által említett másik eszköz az “imázsos mellérendelés”, azaz a montázs. A képi metaforák, metonímiák alapja éppen ez, a montázs. Szintén “imázsteremtő” a szereplő kontextuális beágyazása. A szereplő nyilatkozata vagy a róla való beszéd alatt egy intézményt, intézményi logót, címert mutatva a hír kijelöli a szereplő státuszát a hír jelrendszerében.

…Minthogy a megnyilatkozók általában valakihez beszélnek, a montázstechnika másik manipulációs eszköze a hallgatóság ábrázolása. A hallgatóság számszerűsége helyett sokkal inkább relatív “sűrűsége” (hiszen egy közeli képbe egy vagy két ember fér bele), aktivitása, figyelmének különböző jelei, a beszélőhöz való viszonyának kifejezései érdekesek. Lényeges szempont a vágás sebessége. A gyors egymásutánban vágott beszélő-hallgató viszony egyrészt konfliktusosságot, másrészt aktivitást implikál. A lassú vágás az unalomnak, a szöveg hallgatóságra való hatástalanságának stb. jele.

GAYER, Zoltán: A Híradó képi retorikájának néhány jellegzetessége. In: Replika. 26.szám. (1997. június) 69-80. p.

Az előadás elsősorban kritikai hozzászólás az információs technológiákról és azok hatásáról, amely a kívülálló nézőpontját tolmácsolja a hallgatóság - a komputer specialisták felé.

"Sok komputer technológiai szakértőt hallottam arról nyilatkozni, hogy mennyi előnye van a komputerek alkalmazásának, de soha egyiküket sem hallottam komolyan és részletekre kiterjedően arról beszélni az egyetlen Joseph Weizenbaum-ot kivéve, hogy milyen hátrányokkal jár a komputer technológia, ami engem különösen érzékenyen érint, és csodálkozom, vajon a szakma el akar-e valami fontosat takarni.

... A technológiai változások mindig nyerteseket és veszteseket eredményeznek. Arról nem lehet vita, hogy a nagy szervezetek, mint a katonai létesítmények, légitársaságok, bankok vagy adóhivatalok hatalmát erősíti a komputer technológia. Az is egyértelmű, hogy a magas szintű fizikai és természettudományos kutatásokban is nélkülözhetetlen. De milyen mértékben hasznos az emberek tömegének?

...Egyszerűbben követhetők és ellőnizhetők, több vizsgálat tárgyai lehetnek... könnyű célpontjai a hirdetőknek és politikai szervezeteknek.... Szinte semmi olyan nem történik a vesztesekkel, amire szükségük van, ezért ők a vesztesek. A győztesek retorikája elvárja a vesztesektől, hogy lelkesedjenek a komputer technológiák áldásaiért, pl. hogy majd megkapnak az otthonukban mindent, ami miatt a közösségi élet szinte teljesen feleslegessé válik. Azt mondják, hogy az élet hatékonyabbá válik, de csendesen elhallgatják, hogy mi lesz az ára ennek a hatékonyságnak.

... Hiszünk a tudomány hatalmában, mindegy, hogy mit. A világ, amiben élünk a legtöbbünk számára szinte felfoghatatlan. Szinte nincs olyan tény, ami meglepne bennünket, hiszen nincs olyan egységes és felfogható világképünk, amely szerint a szóbanforgó tény elfogadhatatlan ellentmondás lenne.... Hiszünk, mert nincs okunk nem hinni. ... A lényeg az, hogy abban a világban, amiben nincs spirituális vagy intellektuális rend, semmi nem hihetetlen, semmi sem előre látható, és éppen ezért semmi sem érint minket különös meglepetésként.

... A középkorban az információ hiánya az információt értékessé és használhatóvá tette. Ez akkor kezdett el megváltozni, amikor a késő 15. században a Mainz-i Gutenberg aranyműves a régi borprést átalakította nyomdagéppé. Semmi sem annyira félrevezető, mint amikor azt állítják, hogy az információ kora a komputer technológiával kezdődött: a nyomdagéppel kezdődött ez a kor, és azóta sem szabadultunk meg tőle.

... Az információ mennyisége mára már annyira duzzadt, hogy az átlagember számára az információnak semmi köze a valódi problémák megoldásához. Az információ árucikk, amit adni venni lehet, a szórakoztatás egyik formája, vagy úgy hordják, mint egy öltözéket a státus kihangsúlyozására. Jön, válogatás nélkül, különösen senki által nem irányítva, a hasznosságról leválasztva: eláraszt minket az információ, megfulladunk az információban, nincs felette ellenőrzésünk és nem tudjuk, mit kell vele csinálni.

... A komputernek is van természete. Valóban, ez csak egy gép, de egy olyan gép, amit arra terveztek, hogy információt manipuláljon (kezeljen) és generáljon. Épp ez az, amit a komputerek csinálnak, épp ezért van napirendjük és félreérthetetlen üzenetük. S az üzenet az, hogy ha egyre több az információ, ha egyre kényelmesebben csomagolt, ha még fürgébben szállítják, akkor majd megtaláljuk a megoldást a problémáinkra. Sok brilliáns fiatal férfi és nő, ebben a hitben élve, zseniális dolgokat találnak ki a komputer számára, hogy az még többre legyen képes, s teszik ezt abban a reményben, hogy ezáltal bölcsebbek, tisztességesebbek és nemesebbek leszünk. S ki vádolhatná őket? Azáltal, hogy egy bámulatos technológia mestereivé válnak, presztízsre és hatalomra tesznek szert, s némelyikük még híres is lesz.

De én fenntartom azt, hogy ez csak az emberi tehetség és energia monumentális és veszélyes pazarlása. Képzeljük el, hogy mire lennénk képesek, ha ezt a tehetséget és energiát filozófiára, teológiára, művészetekre, irodalomra vagy éppen oktatásra fordítanánk? "

... minden új médium tartalmilag és formailag először egy régebbi rokon-médiumot másol, talán nem is feltétlenül a sajátos, új lehetőségek ismeretének hiánya, hanem inkább az értékesítés és az újítás gazdasági hasznosításának szükségessége miatt.

...Így a tévé is “képesített rádióként”, vagy aktualizált színházként kezdte pályafutását. Ezért aztán azokban az állásokban, amelyek betöltői arra lennének hivatottak, hogy a médiumra szabott formákat kifejlesszék, nem rátermett emberek dolgoznak. Régi filmeket vásárolnak, hogy a közönség ízlését kielégítsék és a társadalom politikai újításoktól való félelmükben nem fejlesztik ki a közvetlen kommunikáció formáit.

...Ezért a tévé és a videó fogalmán nem annyira a tartalmi és elektronikus aspektusokat értjük, hanem a közvetítő struktúrát. René Berger világos felosztást készített:

Makro-tévé: 2-3 adó sugároz passzív fogyasztók milliói számára, a nézőknek a műsorra alig van befolyásuk. Előnye: széles választékú sokrétű programkínálat, amely sokak igényeit veszi figyelembe.

Mezo-tévé: ahogyan az USA-ban részben már megvalósították, az NSZK-ban pedig még a megvitatás stádiumában van. Számos adó működik, amelyet a nézők bizonyos mértékig befolyásolhatnak, amennyiben a műsor a nyilvánosság számára hozzáférhető. Ezeknél fennáll a gazdasági érdektől való függőség veszélye és a kínálat felaprózódása.

Mikro-tévé: A videó, ahogyan mi értelmezzük, mint gyártási és elosztási lehetőség az egyéntől az egyénhez, a kisebbségtől a kisebbséghez. Bárki készíthet műsort, a kazettát postán elküldheti és azt bármely címzett lejátszhatja. Ide tartoznak a legtöbb művész és videócsoport kis, hordozható berendezései. Ez a “globális falu” eszméje, amelyben mindannyian egymással kommunikáló kreatív szomszédok vagyunk.
1982.

HERZOGENRATH, Wulf: Videóművészet/Új médium – de nem új stílus. In: Médiatörténeti szöveggyűjtemény.
Bp., 1994. Barabás Ilona Kkt. 64-70. p.

A fénykép azért lehet emlékezetesebb a mozgóképnél, mert nem folyamat, hanem az idő egy körülhatárolt szelete. A televízió alig megválogatott képek folyama, melyben minden egyes kép törli az előzőt. Minden állókép egy-egy kitüntetett pillanat, amelyet vékony tárggyá formáltak át, hogy az ember eltehesse és újra megnézhesse. Az olyan fotók, mint amelyik 1972-ben betöltötte a világ legtöbb újságjának címlapját – amerikai napalmtól megégetett, mezítelen dél-vietnami kislány széttárt karral, a fájdalomtól sikoltozva szalad az országúton a fényképezőgép felé –, alighanem többet tettek azért, hogy a közvélemény szembeforduljon a háborúval, mint százórányi kegyetlenség a televízióban

A fénykép az irányítás fontos intézményeinek szolgálatába állt, a családéba és a rendőrségébe, ahol jelképes tárgyként, illetve információhordozóként tölti be szerepét. A világ bürokratikus katalógusában ma már csak akkor érvényes a sok fontos dokumentum, ha rá van tűzve az állampolgár arcának fénykép-szimbóluma.

A bürokrácia szája íze szerinti "valószerű" világszemlélet átértékeli a tudást is : módszerek és információk együttesének fogja fel. A fénykép értékét az adja, hogy információt nyújt. Felvilágosít arról, ami van: leltárt készít. A kém, a meteorológus, a halottkém, a régész és az információval dolgozó más szakemberek számára fölbecsülhetetlen érték a fénykép. Azokban a helyzetekben viszont, amelyekben az emberek többségének van dolga a fényképpel, informatív értéke fiktív. A fényképtől kapható információ a kultúrtörténetnek abban a pillanatában válik igen fontossá, amikor már mindenki jogot formálhat arra, hogy hírekhez jusson. A fényképet sokáig olyan tájékoztatási eszköznek tekintették, amely azokhoz szól, akik nem egykönnyen szánják rá magukat az olvasásra. A Daily News a mai napig "New York képes újságjának" nevezi magát, jelezve, hogy mindenkihez egyaránt kíván szólni. A másik véglet a Le Monde, a tanult és tájékozott olvasók lapja, mely egyáltalán nem közöl fotókat, abból a föltevésből kiindulva, hogy olvasói számára a kép csupán illusztrálná a cikkbeli elemzést.

A fénykép köré az információ fogalmának újfajta értelmezése szövődött. A fotó: a tér és az idő vékony szelete. A fényképek kormányozta világban minden határvonal ("kivágás") önkényesnek tetszik. Akármi elválasztható, elszakítható akármitől: csak más képkivágást kell alkalmaznunk. (És megfordítva: akármi összekapcsolható akármivel.)

A fénykép azt sugallja: akkor tudunk a világról, ha olyannak fogadjuk el, amilyennek a fényképezőgép rögzíti. Ez viszont pontosan az ellentéte a megismerésnek, amely éppen abból indul ki, hogy nem fogadja eI a világot olyannak, amilyennek látszik.

Susan Sontag: Platón barlangjában: (in: A fényképezésről. Európa, Modern Könyvtár, 9–32. oldal.)

[1] Ez többé-kevésbé természetes, hiszen – mint már fentebb utaltam rá – az egyik legnehezebb feladat úgy “felvágóképezni” egy szöveget, hogy a kép ne adjon többletjelentést a beszédhez.

[2] Képi metaforán azt értem, hogy a kép és a szöveg között tartalmi hasonlóság van (miközben a jelölő köznapi értelemben nem azonos a jelölttel), a képi metonímiák a kép és a szöveg tér-, idő-, anyag- vagy okbeli kapcsolatán alapulnak.

[3] Ezek olyan kapcsolatok, amelyek legalább kétszer előfordultak a megfigyelt hírekben.

[4] Manipulatívnak csupán azért nevezem, mert nem explicit az a jelentésváltozás, amely a szerkesztéssel létrejön.

[5] Nem beszélve azokról a hírekről, amelyek csak intézményi beszédet tartalmaznak.

[6] Fiske a clawback kifejezést másra használja, ő a stúdiószituációnak, a bemondó helyzetének, a stúdió berendezésének a “visszarántó” hatásáról beszél.

Narrátorszöveg	Képek
Bozóttűztechnikával,	1. “Forró Drót” feliratú kiadvány közeliben
Egymás után szervezi figyelmeztető sztrájkjait a VDSZSZ, ugyanis nem akarják közös munkabeszüntetéssel megbénítani az országot.	2. totálkép egy tanácskozásról, U-alakú asztalnál emberek, bal oldalon kevesen
A tíz hazai erőmű és öt áramszolgáltató…	3. az asztal sűrű szárnya, srégen, kistotál… (1995. október 27. Részleg, az aláhúzás az egymásra vonatkozó részeket jelenti)